RSS Feed

Life is good

Dalia László - 2021. 12. 15. 8:00:00 Nagyobb szöveg Kisebb szöveg Cikk küldése e-mailben Nyomtatóbarát változat

Life is good

P.Zs.meghalt. Vasárnap a gyerekei elmentek hozzá, hogy feldíszítsék a karácsonyfáját, de nem nyitott ajtót, a telefonját sem vette fel. Kihívták a tűzoltólat és a mentőket. A heverőn találtak meg, valószínűleg álmában érte az infarktus. Ha volna szép halál, akkor most mondhatnók, de ugyan mi szép van abban, ha nincs retúrjegyed.

Life is good, olvastam egy Király utcai söröző kirakatában. Na, ja. Nincs jobb. Nincs másik. Eötvös bohóctól mindig elkobozták a trombitáját, s akkor előhúzott egy másikat és azt mondta -Van másik. Life is good vagy nem, de nincs másik. Nem lehet bohóckodni. Life is Life. Ez meg egy gügyögös sláger, mert hát a legnagyobb közhelyek nyomán teremnek a nóták. És amikor megint eltűnik valaki a környezetünkből, húzunk egy strigulát, hogy eggyel megint kevesebben lettünk és ha elfelejtettük volna a halandóságot, kapunk egy taslit. Egy napig talán meg is szédülünk, számolni kezdjük a hónapokat, éveket, barátkozunk a gondolattal, hogy visszafelé kéne már számolni, hiszen hatvanon túl bármi történhet, járvány idején amúgy is kettes, hármas a szorzó.

P. Zs. vidám volt és energikus, vitte a szót, imádta a társaságot és szívesen vendégül látta az ismerőseit, barátait, össze is hozta őket, a házukban egyébként is megannyi buli volt. Aztán más világ lett, lassan elvesztette a hitét a munkájában és a régi ügyfelek is eltűntek. Meg sem próbált kapaszkodni. Hagyta, hogy kicsússzon alóla a talaj. A válás pedig a magánéletét is felborította, ott is elsüllyedt, meg sem próbálta feldolgozni és tovább lépni. Feladta mindkét fronton az életét, csak vegetált. Nem mesélt, mint régen, hogy kivel mi történt, talán a régi emberei is elkerülték. Mi is ritkábban találkoztunk. Én is felhívhattam volna gyakrabban, de már nem lehetett vele úgy beszélni, mint régen, az energiái elvesztek a térben. Már beszélgetni sem volt kedve, pedig régen legalább fél óráig nyomta, hogy mit olvasott, mit hallott vagy milyen filmet látott.

Sok barátom ment már el, s gyakran felidézem, hogy milyen értelmetlen pillanatban szakadt meg az életük. Mert fel nem foghattam, hogy Sz.L. miért nem műttette meg magát, amikor még olyan fiatal volt, hogy újabb esélyt adjon magának. Inkább vállalta a lassú halált, s az alternatív kezelést, ami semmit sem ért. Igaz, nem is merte elmesélni, hogy mi baja van, csak amikor már a vége felé járt, s nekem csak annyi maradt, hogy járhattam az angyalföldi Hospice házba. 
K.T.L. látszólag racionálisan fogadta, hogy a felesége öngyilkos lett, s rámaradt a fia. A táncház,a népzene hozta őket össze, s nem tudom, mi választotta szét. Ott voltunk a temetésen, s amikor egy hónap múlva beültünk a Tóth kocsmába  és rákérdeztem, azzal magyarázta, hogy gyengék voltak az idegei. Utólag persze azt gondolom, hogy ezt csak nekem szánta, biztos mást gondolt, ha egy idő után ő is utána vetette magát. Nem panaszkodott, s mielőtt karácsony és szilveszter között meglátogathattuk volna, ő is feladta. Máig sem tudom, hogy bevett valamit, vagy csak az inzulint hagyta el. Mindegy is. A kisfiát az előző házasságából való fia vette magához. 
L.J.-ét a szíve vitte el, igaz ő már akkor 72 éves volt.Ám maradhatott volna még, de nem jól viselte a betegséget, mindig előbb lelépett a kórházból, mint ahogy az orvosai javallották.Sosem beszélt a betegségéről,a gyengeségeiről és amikor kórházban volt, fel sem vette a telefont, utólag dünnyögött valamit. Egyébként meg jókat beszélgettünk és jókat hallgattunk. Az utolsó két éve már nem volt igazi, elvált, beköltözött egy luxus apartmanban és lelassult, bottal járt. Néha elkésett, egyszer el sem jött a Maros sörözőbe, ahol minden péntek délután találkoztunk. Hetekkel később mesélte el, hogy akkor is rosszul volt. Ez már szertartás volt vagy tíz éve, s elszorul a szívem, ha befordulok a Maros utcába.Amikor a két fiával a temetés után elmentem a lakására, választhattam egy tárgyat. Volt egy kis kép, Frank Zappával üldögéltek valahol. Mindegy is, hogy hol készült, Los Angelesben vagy Budapesten. Egyébként ez a  kettő volt az ő városa. Presser Pici mondta egyszer, hogy nem érti, miért nem írtak róla könyvet, de én sem tudnám megírni.


Fotó: Almássy Aurél
Lap tetejére