RSS Feed

Üt a Toxikoma, de nem oda

hvg.hu - 2021. 09. 04. 17:24:57 Nagyobb szöveg Kisebb szöveg Cikk küldése e-mailben Nyomtatóbarát változat

Üt a Toxikoma, de nem oda

Herendi Gábor keze alatt ügyesen futnak a sötét anyagok is: ezt bizonyítja a szeptembertől a mozikban is látható Toxikoma. A Szabó Győző drogmemoárja alapján készült filmet mindenképpen érdemes megnézni, még úgy is, hogy nem a legizgalmasabb fókuszt választotta.

Függőnek lenni Magyarországon még mindig tabu, Szabó Győző pedig mérhetetlenül bátor dolgot tett, amikor 2012-ben úgy döntött, hogy kiadja majdnem tíz évig tartó drogkarrierjének, majd leállásának történetét. Ismert sztori, hogy a fordulóponthoz maga Herendi Gábor filmrendező (sőt, a Katona József Színház akkori igazgatója, Zsámbéki Gábor) is nagyban hozzájárult, hiszen megtalálta magának Szabót a Valami Amerika egyik főszerepére, ám csak később csapta arcon a valóság, és jött rá, hogy leendő színésze nagyon komoly heroinfüggőséggel küzd.

Felhívta hát Szabó kezelőorvosát, az akkor már ismert, de híresnek még nem mondható Csernus Imrét, hogy lát-e esélyt arra, hogy nagyjából másfél hónap alatt, a forgatás kezdetéig leszedjék Szabó Győzőt a kábítószerről. Látott, leszedték – a folytatásra pedig már mindenki emlékszik: a Valami Amerika óriási siker lett, Szabó Győző és Csernus Imre azóta is barátok.

Adta tehát magát, hogy ha valaha is film készül a Toxikomából, azt Herendi Gábor rendezi majd meg, ahogy adhatta volna magát az is, hogy Szabó eljátssza magát a vásznon, de szerencsére ezt az ötletet – ha fel is merült – elvetették, a színész "csak" executive producerként segítette a forgatást. Felkérték a helyére Molnár Áront, Csernus szerepére Bányai Kelemen Barnát, a stáb pedig alámerült velük az ezredforduló környéki zajos, sötét budapesti éjszakákban.

A regényben felvillanó rácsúszás, izzasztó tripek, majd a függőséggel való küzdelem emlékképei helyett a rendező már csak a mélyrepülésre koncentrál, így Szabó Győző és Csernus Imre rehabos párharcát állította a középpontba: ott vesszük fel a fonalat, amikor Szabó frontemberként épp egy színpadon üvöltözve nyal fel egy bélyeget, majd szalad el egy retkes klotyóra, hogy gyakorlott mozdulatokkal toljon be a vénájába egy szép adag heroint. A napjait a drogtanyák, egy tévéstúdió és a színház között cikázva tölti, utóbbi helyen keserű dühvel veszik tudomásul, hogy néha azt sem tudja, milyen darabban játszik.

A Toxikomában semmi nincs a Valami Amerika könnyedségéből vagy a Kincsem eleganciájából. Hálistennek. Nincs itt semmi szépség, nemesség vagy boldogság, a halálba vezető út vérző karú mámora bűzlik a vászonról. Herendi, Szatmári Péter operatőr és Pater Sparrow látványtervező világa ugyan önkéntelenül is eszünkbe juttatja a Trainspottingot vagy a Rekviem egy álomért című filmet, de működik: a feszes ritmusokra vágott lövések, a tripekben szálldogáló, helyüket kereső csempék és utcai graffitik, és a veszélyes szörnyként feltekeredő Lágymányosi híd egy pillanat alatt rántja magával a nézőt az ész nélküli rohanásba.

Ez a rohanás (vagy a kiugrási kísérlet) pedig sokszor járhat vállalhatatlan állapotokkal, hogy a mindent elborító hányást, a vért, a szart már ne is említsük: a könyv attól működött, hogy Szabó ezeket nem hallgatta el, és Herendi sem kívánta szépíteni a nyilvánvalót.

A Csernushoz forduló, toronymagas egóval rendelkező, rendkívül pökhendi színész első körben közli, hogy köszi, ő majd kezeli, amit kell, csak a gyógyszert kérné a leszokáshoz. Meg is kapja a naltrexont, ami blokkolja az ópiátreceptorokat, de Csernus felhívja a figyelmét: csak akkor igya ki az üvegcsét, ha egy ideje már nem cuccozott, különben baj lesz. Szabó tökéletesen flegma arccal gyűri be a fiola tartalmát, hogy az egykori Lipótból kifelé menet egy bokorban hányja és fossa össze magát egyszerre. Csernus meg teljes nyugalommal nézi: egyrészt nem először lát ilyet, másrészt meg tudja, hogy a felépüléshez alázatra és felelősségvállalásra van szükség, amitől a főhős egyelőre nagyon messze van.

Itt kezdődik kettejük harca, és sajnos innentől lassul le rettenetesen a Toxikoma, mert meglepő módon az ő folyamatos összecsapásuk a legérdektelenebb szál a sztoriban. Félreértés ne essék, Csernus iszonyúan izgalmas figura, az ő vívódása, hárítása és konfrontatív módszere egy idő után sokkal, de sokkal érdekesebb lesz, mint Szabó életútja, olyannyira, hogy megérdemelne egy külön filmet is: az alkotók nem emelik őt piedesztálra, sőt egy csomó kérdőjelet rajzolnak köré, mégis ő lesz a film legmélyebb és legszerethetőbb karaktere. Bárány Márton és Gergely Dorka forgatókönyvírók viszont mintha kicsit sokat akartak volna markolni, és ezért keveset fogtak: Szabóból és Csernusból is mutattak valamennyit, de egyikből sem eleget ahhoz, hogy a Toxikoma oda üssön, ahol a legjobban fájhatott volna.

Ennek a történetnek az apropóján ugyanis rengeteget lehetett volna mesélni valódi szembenézésről, számvetésről, cserbenhagyásról (Szabó volt felesége és lánya itt inkább papírvékonyságú figurák, mint függő apával küzdő családtagok), arról, hogy min kattan át valakinek az agya arra, hogy most tényleg fel akarjon épülni, hogy milyen identitást alakít ki azután, hogy befejezte a szerhasználatot, és adott esetben (a legtöbb esetben) hogyan, milyen körülmények között esik vissza, majd kezdi újra az elejéről a folyamatot.


Fotó: -a-
Lap tetejére