A 80-as évek elején hetente becipeltem a lemezjátszót az osztályterembe. Egyebek mellett tucatnyi alkalommal hallgattuk meg alsós tanítványaimmal a Új világ szimfóniát. „Már megint porzsák” - nevettek a másodikosok, akiknek nem volt egyszerű kibetűzniük a furcsa, idegen nevet a hanglemez borítóján. Ezzel a gyönyörű muzsikával próbáltam ellensúlyozni, hogy – az amúgy türhetően hegedülő – részeges énektanár kolléga sokszor mámoros horkolásra, s nem dalolásra, zeneoktatásra használta fel a 45 perceket. Természetes, hogy egyik legkedvesebb közép-európai városomban barangolva legutóbb nem mulasztottam el felkeresni a komponista régi lakhelyét.
Az „Antonín Dvořák Museum“ garantáltan nem a tömegturizmus centruma a festői, bohém cseh metropoliszban. Hiszen nem mindenkit hoznak lázba a 19. századi hangszerek, partitúrák és bútorok. Emitt régi kották, írótoll és más személyes tárgyak amott néhány ruhadarab. Ugyancsak kiállításra került Prágában az a talár és kalap is, amelyet akkor viselt a művész, amikor 1891-ben átvette diplomáját a Cambridge Egyetemen.
A hangulatos, barokk Villa Americában anno tengerentúli vendégek angol csevegése keveredett spanyol hadarással és orosz szavakkal. Örömmel tapasztaltam, hogy „félúton“ Berlin és Pest között rokonlelkekre leltem. A Szláv táncok és az Újvilág szimfónia komponistája a 21. században sem ment ki a divatból! A híres cseh zeneszerző Dvořák (1841 - 1904) életét és munkásságát bemutató tárlat legalább annyira ajánlható, mint az Aranytigris, avagy az U Fleků finom söre. Ebben tán még, a magát halálba kortyoló egykori ének-zene szakos magyar kollégám is egyetértene velem – a másvilágon.
Fotó: Varga Gábor