RSS Feed

Megáll az idő?

Váczy András - 2020. 12. 13. 8:00:45 Nagyobb szöveg Kisebb szöveg Cikk küldése e-mailben Nyomtatóbarát változat

Megáll az idő?

Amikor érkezik a sötétség, este van, elmegyünk valahová: moziba filmet nézni vagy színházba színdarabot, koncertterembe szimfonikus zenét vagy rockbandát hallgatni, kiállítás vernisszázson vagy kocsmában kvaterkálni, haveri társasággal lazítani vagy bárhová… Most nem megyünk. Nem lehet. Most maradunk.

 Amihez, amiért elmennénk, eljön az hozzánk: online üzemmódra kapcsolunk. Lehet azon morfondírozni, milyen jó, hogy akkorát pördült pár évtized alatt a világ, majd’ beleszédülünk, ám de: mi lenne velünk e-koncertek, e-filmek, e-könyvek és egyéb e-vel, benne a csomó élő, személyre szabott közösségi platformok nélkül? Hát mi? 
Nem tudom. Én esténként mozizok.
Alighanem azért, mert ebben a huszonegyedik században, amiben az idő kereke egyik napról a másikra pörög egyet, aztán megint és megint, a vírus hozta, hirtelen ránk szakadt padlófék megállítja az időt, levadásztam magamnak Gothár Péter filmjét a Megáll az időt. Most ott tartunk, ahol a kultmozi játszódott, a hatvanas években? Egy frászt! 
Merthogy kényelmes belesüppedni múltidőzve akkori korunkba: rokizni Elvis Presley-re, bortól, töménytől és Coca-Colától beállni házibulikon, tatárbiszftek és korsósör mellett céltalanul lázadozni és hiábavalóan elvágyódni messzire innen… keserédesen. Itt minden úgy volt, ahogy volt, felettünk sunnyogva mentek az évek, az idő pedig megállt. Azt hittük, változtatunk majd a világon, de ahogy apánk, anyánk, mi is békét kötöttünk az álló idővel… mert a változtatás az lett volna, ha elmegyünk innen. Maradtunk.
Remek film a Megáll az idő, elejétől a végéig betonkemény rendszerkritika, tomboló fiatalok életvágya szerelem és lázadás között félúton, és a végén a nagy gyomros: semmi nem változik. Tessenek megnézni, újranézni!
Ehhez a kijárási szigorításokkal, összejövéseket tiltó, mostani megálló idővel a Megáll az idő film távoli rokonságban sincs. Nemcsak azért, mert egyszer csak, hamarost, hopp, lesz vakcina, a koronás elbukik, a nép összejár, bulizik, anyázza a bírót a meccsen, kocsmázik, utazik, tömegtüntet és tombol utcán, téren, és halálra röhögi magát maszkon, távolságtartáson, kijárási tilalmon. Vagy nem… 
És ha bízva bízunk abban (bizalom, nagyon fontos, kevés van belőle!), hogy magunk mögött hagytuk a járványt, azért az, hogy volt, hogy megmutatta magát, nincs mese, valamit fordít a világ járásán: a jövőbe vezető sínpáron alig érezhetően, hangyányit elmozdult egy váltó, és alighanem a messzi távolban (játékos geometria) az eredetihez képest az eltérés iszonyú méretű lesz/lehet; az idő nem áll meg, az idő görbül.  
Mindezen elmerengeni most, amikor még zúdul minden nap a rosszabbnál rosszabb hírözön, de a túlvagyunk-érzés izmosodik, a gondolatok súlya alatt kivédhetetlenül bejön az, amit a filmben Őze Lajos mond: „Még a szar is le van szarva”.

Fotó: Máté Krisztián
Lap tetejére