Így aztán megtelik tartalommal ez a sok enyém, tiéd, övé, értelmet nyer a harácsolás, mások kiszorítása. Egyre nehezebben tudjuk megkülönböztetni, mi a miénk, vagyis az enyém. Ugye, ismerjük például azt, hogy ez elment vadászni, az meglőtte, emez hazavitte, a legkisebb megfőzte, de csak egy valaki ette meg.
A disznók fejedelme
Ehhez a tulajdonviszonyokat jelző szóáradathoz méltán csatlakozhat a mindannyiunk által ismert kis gömböc története. A kis gömböc bármerre is gurult, mindent felfalt, miközben dagadt, egyre hatalmasabb lett a hasa, s még élve elfogyasztotta prédáját. A kis gömböcről szóló mese egyik változatában arra járt a kanászgyerek, tele erővel, lelkesedéssel, hittel, hogy nem kell félnie senkitől és különben is ő volt a disznók fejedelme. Arra járva meglátta a kis gömböcöt, amelyik már akkora volt, mint egy templomtorony. Meg is kérdezte tőle: Meddig akarsz még növekedni, meddig zabálod fel mások életét és ételét?
Csak zabál
A nagy gömböc torz röhejre húzta szét a száját. Azt mondta, ő nem fél senkitől, és addig növekszik, amíg csak akar, úgy legalább közelebb kerül Istenhez. A kanászfiú azt mondta: Nagyot tévedsz, te mohó, guruló bandita! Azzal, hogy a torony közelében vagy, nem leszel közelebb Istenhez, legfeljebb Isten jobban látja undok életviteledet! Már régen nem tudod, mi a tiéd, mi a másé, csak zabálsz szüntelenül! (Azt már mi tesszük hozzá Katona József Bánk bánjából idézve: „mintha mindenik tagocska bennek egy-egy gyomorral volna áldva.”) A dagadt kis gömböc dühöngve próbált nagyobb sebességre váltani, hogy utolérje a kanászfiút. Már éppen lecsapni készült rá, de nem vette észre a kiskanász nyitott bugylibicskáját, a fiú felhasította a kis gömböc gyomrát, amelyből még élve kimenekülhettek az áldozatai.
Ha meg akarod ismerni a barátodat, adj neki hatalmat!
Már nem volt érdekes, ki kinek a kije, csak azt tudták, hogy legalább egyszer igazság tétetett. Ezzel pedig eljutottunk a lényeghez. A mese végére érve talán már sejthetjük, hogy nagyon nagy tévedésben éljük az életet. Gyakran hisszük azt, hogy jogunk van bekebelezni, ami a másé és talán sokszor gondoltuk azt valamiről, hogy a miénk, pedig hát ez nem volt igaz. Egyre nehezebb eldönteni, hogy kinek az érdekével egyezik meg a mi érdekünk, kik az ellenfeleink. Egészen addig etettük a kis gömböcöt, amíg ellenünk nem fordult. A barátainknak pedig éppen addig kellettünk, amíg hasznuk volt belőlünk. Végül úgy dobtak el bennünket, hogy csak, nosza! Rémálmainkban látjuk, hogyan lesz a jó pajtás kis gömböcből gonosz, az álságos érdekbarátból pedig ellenfél. Az ember már csak ilyen. Egyre kevesebbet hiszünk, egyre nagyobbakat tévedünk, reménybe fulladunk, és az igazságért imádkozunk. Hát nem reménytelen?