Az idősebb nemzedék 75 esztendővel a második világháború után is elnézőbb azokkal szemben, akik felesleges (?) kilókat cipelnek. Régi kedvencem az a „gazdasági csoda” korszakából származó, 50-es évekbeli német mondás, mely szerint „a negyven feletti férfi, ha nem pocakos, akkor beteg”. Hm. Az eredetiben picit trágárabb szólás azt tükrözi, hogy az autómánia előtt a nagy zablásra ment el a fizetés, s nem csak a bonni köztársaságban! A nyugaton ma is „gulyás kommunizmusként” emlegetett, 1956 utáni évtizedekben nekünk magyaroknak is megjött az étvágyunk.
Amikor azt olvasom, hogy bolygónkon 1975-tel összevetve háromszorosára nőtt a túlsúlyos népesség aránya, elégedetten csettintek. Hiszen azóta, hogy kamasz koromban a Fradiban eveztem - gályáztam nyolcasban... - csak két és félszer lettem dagadtabb. Oké, a hájam nőtt, a hajam fogyott. Férfi sors - esetemben, immáron negyven éve szakállas történet! Az persze feltűnt, hogy a korábban számomra csak az Egyesült Államokból ismert pocakosok-seggesek tábora Európában is gyarapszik. Németországban élve látom, hogy gyakorta komplett négy-öt fős dundi családok vonszolják magukat az utcán, szoronganak buszon, repülőn, izzadnak cefetül, s nem csak a nyári kánikulában, netán maszkban.
Bezzeg a Kádár-medencében, az embernek max. egy-két kövér osztálytársa volt csupán. Sportoltunk, táncoltunk, hosszú hajjal hajszoltuk a lányokat, néha még a teltkarcsúakat is. S akármennyit ettem - előbb túrós csuszás korszakom volt, aztán a 70-es évektől jött a rántott hús mánia - mely csirkéből, sertésből, borjúból ma is tart. Pedig, hogy utáltam vasárnap délelőttönként anyám konyhájában panírozni. Rég volt...
Fotó: -a-