RSS Feed

Katonadokik a múlt században

Papp György - 2020. 06. 21. 8:00:21 Nagyobb szöveg Kisebb szöveg Cikk küldése e-mailben Nyomtatóbarát változat

Katonadokik a múlt században

A hetvenes évek elején az volt a rend, hogy a diploma átvételét katonai szolgálat követte. Két hónap sorkatonaság, utána négy hónap csapat orvosi szolgálat alhadnagyi rangban. Jó rang. Nekem ma is ez van. A helyzetet kicsit bonyolította, hogy a két dolog nem közvetlenül egymás után következett.

 A diploma után az ember megkezdte orvosi munkáját a kórházban, klinikán vagy rendelőben, majd két hónap elteltével be kellett vonulnia. A munkahelyen a sor végére állt be az ember, de Doktor urazták, a nővérnek szakmai utasításokat adhatott, szóval köszöntek vagy legalábbis visszaköszöntek neki. Sorkatonaként viszont utasításokat kapott, ami szokatlan alkalmazkodást igényelt. Ezt mindenki másképp viselte. Kissé szokatlan volt az 52 ágyas kórterem (körlet) is, a maga emeletes ágyaival, időnkénti riadó gyakorlatokkal. A humor könnyítő tényezőként folyamatosan jelen volt, ebből néhány emléket szívesen elmesélek.
R. Ferike egy patinás fővárosi csapat ígéretes balszélsőjeként került a Debreceni Orvosi Egyetemre. Becsülettel végigcsinálta, aztán körzeti orvosként helyezkedett el. Már az egyetem utolsó éveiben meglátszott alkatán, a rendszeres edzéskiesés, pocakos, kényelmes ember lett belőle. A bevonuláskor egy picit elkésett, azért bevette a hadsereg, de a körlet utolsó szabad, ajtóhoz legközelebbi ágya maradt neki. Két-három békés nap után, egy sötét éjjelen kivágódott a körletajtó és egy kisméretű őrmester teli torokból riadót üvöltött. Mivel ez már nem először történt, gyakorlott mozdulattal kászálódtunk ki az ágyból. Ferike kivételével. Ő úgy döntött, hogy álmos, ne zavarják, s átfordult a másik oldalára. A harcias őrmester ezt a példátlan fegyelmezetlenséget látva az ágyhoz ugrott, lerántotta a fegyelmezetlen egyénről a takarót és nem éppen hízelgő jelzőkkel illette. Eltartott egy darabig, amíg a szédelgő, szeméből az álmot két ököllel kigyúró Ferike agyához eljutott, hogy vele valami méltánytalanság történik. Megszokta, hogy a dolgoknak van megoldása, ezért rávigyorgott a lila fejű őrmesterre és barátságosan ajánlotta: „Szólítson egyszerűen csak Doktor Úrnak.” Két hétig egyedül mosta fel a folyosót…
Béla az évfolyam egyik legjobb tanulója volt. Népszerű, jóképű és intelligens. Viszont hebegett. Beszédhibáját a környezete egy idő után nemcsak megszokta, hanem szinte magától érthetőnek vette. Ő sem csinált nagy ügyet belőle. Egyik este a bázis kapujában adott őrszolgálatot. Ilyenkor az volt a rend, ha bármi probléma adódott először az ÜTI-nek (ügyeletes tiszt) kellett telefonon jelezni. Azon az estén az ÜTI ugyancsak meglepődött, amikor este fél tíz körül a következő telefont kapta: Jhelentem baj vhan, vhalami erdhészek vhannak itt, bhe akarnak jhönni. A gyors észjárású hadnagy villámgyorsan felkapta zubbonyát és vágtatott a kapuhoz, hogy a váratlan látogatókat, a „tölgyfás váll lapokat” viselő tábornokokat megfelelő módon tudja fogadni. Béla elkeseredetten védekezett: Én mhég nem lháttam élő thábornokot, nem mondták, hogy azok, csak be akartak jönni… 
A katonai őrségváltás a világ számos pontján idegenforgalmi látványosságnak minősül. Szabályozott rendje van. Ennek ismertebb elemei: az adott időpontban két fegyveres kísérő a szolgálatot átvevő őrt az őrhelyre felvezeti, hangosan jelzi, hogy az őrségváltást biztosítja, ezután a szolgálatban levő és a szolgálatba lépő őr szóváltása következik, a” szolgálatot átadom –átveszem „párbeszéd formájában. Megtörténik a helycser, a leváltott őr elvezetik. A rítust a novemberi hidegben a gyakorló téren, négyszögben álló egység sokadszorra próbálta. Valami apró hiba mindig akadt. A hetedik próbálkozásnál végre előírásosra sikerült a felvezetés,az őrt álló lezser nőgyógyász őszinte érdeklődéssel figyelte a fejleményeket, majd amikor a leváltó kis csapat az őrszolgálat átadására szólította fel , unottan válaszolt :”Ifjú, Jer közelebb.”  Másodpercnyi döbbent csend után a kirobbanó hatalmas röhögés megbontotta az addig fegyelmezetten álló négyszöget. Na, a kollega sem jött le három hétig a fókáról, vagyis volt ideje megbarátkozni a felmosóronggyal.
Néhány hét után új beosztást kaptunk. Én gépkocsis-kiértesítő lettem. Ez azt jelentette, hogy éjszaka, ha riadó van, a megadott címeken fel kell költenem a tisztikart, és felszólítani, hogy a legrövidebb úton közelítse meg a laktanyát. Én mindenesetre magamhoz vettem a 15 nevet és lakcímet tartalmazó listát, beültem egy nyitott katonai dzsipbe és elindultam. Na, aztán amikor éjszaka kettőkor az igazak álmát alvó alezredesnél csöngettem, nem fogadott túl kedvesen. De parancs az parancs. Valamelyik tiszti lakótelep második emeletén egy bombázó hölgy nyitott ajtót, baby-dollban. Bemondtam, hogy kit keresek, mire megjelent álmosan, és egy szál gatyában a férj, akivel harsányan közöltem „Csütörtök 20”(ez volt az aktuális jelszó, máig emlékszem) és közöltem a tudnivalókat. Azonnal felébredt. Villámgyors helyzetfelismerés, majd parancsot kapok: „Maga megvárja, míg felöltözöm, aztán bevisz a laktanyába”.Beljebb léptem, jó meleg volt, csendesen elővettem a listát és megmutattam, hogy még 8 címem van. Parancsot még ilyen gyorsan nem vontak vissza. „Akkor igyekezzen, ne töltse itt az időt!” Kint tombolt a hóvihar. Szalutáltam, igyekeztem, csak a jó meleget sajnáltam é egy ideig még szívesen elgyönyörködtem volna a baby dollban is. Reggel röhögve fogadtak a többiek, hogy egyik évfolyamtársunk elszunyókált az őrségben és amikor felriadt az egyik sietve közeledő tisztet hallva „Hancsup! (Hands up!)” felkiáltással állította meg, majd igazoltatta.” Gyanúsan sietett és a sötétben nem láttam jól”-védekezett, amikor utóbb kérdőre vonták.
Két hónap elteltével alhadnagyi rangban, csapathoz kerültünk. A kiképzés hasznát mindenki egyénileg és magában értékelte, örültünk, hogy túléltük. Egy budapesti elit tankjavító egységhez kerültem. A bevonultatott szakember- és szerelőgárda magas szinten teljesített. Parancsnokuk egykori élsportoló, nagypályás kézilabda válogatott játékos volt, ha jól emlékszem ezredesi rangban. Komoly fegyelmet tartott, de a teljesítményt becsülte. Ha nem talált hibát a munkánkban, hétvégére a társaság többsége kimenőt kapott. A polgári alkalmazottakkal is példásan jó volt a viszony.
Egyszer valami furcsa zajt hallottam. Az ablakon keresztül csak egy tankot láttam és egy ideges csoportosulást körülötte. A tankból füst szállt ki, a csoport pedig egy sápadt katonát támogatott. „Pistiék még bent vannak” kiabálta rekedten. Valaki elvágtatott egy tűzoltópalackért. Mivel nem tudtam,”Pistiék, hogy vannak”, de azt igen, hogy tökölésre nincs idő, felugrottam a tankra,s amikor megláttam a két fuldokló, ájuldozó katonát, határozott mozdulattal kirángattam őket a tankból. Azonnal átvették tőlem és lefektették őket a gyepre, közben megérkezett a palack, amivel lefújták a tankot és a füstölgés megszűnt. Némi lélegeztetés után a fiúk szabadon kaptak levegőt, majd krákogva, köpködve, visszatértek az élők sorába. Lassan kiderültek a dolgok, egy vegyszer okozta a galibát, amely a takarítást gyorsította volna meg, de a fiúk gyengék lehettek kémiából. A tank kiszellőzött, a rend helyreállt. A dolognak azonban nincs vége. A történet egy másik szálán személyesen is érintett voltam. Hívattak a parancsnokhoz. Mikor beléptem felállt az asztal mögül, kezét nyújtotta és azt mondta, szép munka volt, gratulálok. A polcáról leemelt egy páncélos katonafejet ábrázoló mellszobrot, hogy fogadjam el a mai nap emlékeként. Megköszöntem .A következő hét péntekén, az udvaron találkoztunk. Barátságosan kérdezte: mi lesz a hétvégi program? „Lakást festünk”, közöltem. Tényleg ez volt a terv, akkor még a szüleimmel laktam, és megígértem Anyámnak, hogy segítek. Tűnődve nézett rám. Majd megszólalt: „Ugye, tudja, hogy a tartózkodás helyet be kell jelenteni? Hol lesz a lakásfestés?”Megmondtam a címet. „Persze, ez ott van a Marczibányi térnél?”-kérdezte.„A Lövölde mellett”-bólintottam.” Hát jó munkát, hétfőn várjuk,”- nyújtott kezet.
Másnap reggel, a festéshez készülődtünk, amikor csöngettek, Anyám kiment aztán furcsa arccal jött vissza.” Téged keresnek”. Az ajtóban három tagú festő brigád állt a laktanyából. Civilben. Vezetőjüket ismertem a rendelőből. „Jöttünk kicsit segíteni”, mondták csendesen. Én csak álltam. Két nap alatt kifestettek mindent, amit kellett. Anyám főzött ebédet nekik. Dicsérték. Nagyrédéről a barátom hozott egy demizson bort. Alig akarták elfogadni. Négy hónap múlva, amikor leszereltem a parancsnokkal összetegeződtünk. Sajnos Ő már nem él, de ma is van olyan betegem, akit még onnan ismerek. Ötvenegynehány évvel ezelőttről.
Aztán a civil élet következett. Néha összejövünk egykori évfolyamtársainkkal. Ilyenkor mesélünk. A következő két történet már nem velem történt, nem is voltam ott, tehát történeti hitelességükért felelősséget nem vállalhatok. 
M. Bálint az évfolyam egyik legértelmesebb tagja volt. Csendes, hajlott hátú, értelmes, magának való ember. Fogalmazzunk így, nem katonának termett. Van ilyen. Végtelen nyugalma, laza testtartása, figyelmetlensége, zsebre tett kezei, már a kiképzés alatt is próbára tették a kiképzők türelmét. Szerencséjére, vidéki csapathoz került, ahol furcsaságait viszonylagos nyugalommal viselték. A vidéki tájba ékelt laktanya körül mindenféle vad megfordult. A konyhai hulladékra rókák is jártak, akiket gyakran látták együtt a laktanya macskáival. Egy alkalommal a laktanyaparancsnok ajtaján kopogtak. A csapatorvos volt az. A parancsnok nem tudva, hogy milyen horderejű dologról lesz szó, bíztatta a doktort, hogy mi járatban van? Bálint közölte, hogy az a gyanúja, hogy az egyik macska veszettséget kapott a rókáktól, ezért a fejét a párizsi Pasteur intézetbe kívánja küldeni vizsgálatra.” Hova ?”-nézett rá a parancsnokelhomályosult tekintettel. Aztán bölcsen úgy döntött, hogy a doktor tegye a dolgát, csak Őt hagyja békén. A doktor tette a dolgát. Ő szerelt le közöttünk egyedül főhadnagyként. Mi  halandók azóta is alhadnagyként tengetjük napjainkat.
Egy mási évfolyamtársunk az Alföld szélén állomásozó egységhez került csapatorvosként. Jó helye volt. Az egységnek remek konyhája volt, amit a háttérből tucatnyi disznó táplált. Be is vonultatták a megye legjobb kondását, hogy legyen, aki szakértő módon törődik a disznókkal. Bevonuláskor, mikor a szerény állományt meglátta, lekicsinylően csak ennyit mondott: Ezzel a néhánnyal nem lesz baj. És lőn, a disznóállomány szaporodott, a hús minősége javult. Egy alkalommal a parancsnok személyes látogatást tett a sertéstelepen. A katona-kondás a kapuban várta és jelentette, hogy minden rendben van. A parancsnok kíváncsian kérdezte, hogyan sikerült ilyen hamar felfejleszteni az állományt? A kondás csak a vállát vonogatta, „minden csak ellátmány, rend és szoktatás kérdése”- válaszolta. „Az ellátmányt értem, de a renden és a szokatáson ez esetben mi értendő?”-érdeklődött a parancsnok.”Megmutatom”, bólintott a kondás. A raktár ajtaját kinyitva vállán egyensúlyozva, hat vödör moslékkal feltöltötte az etetővályút. Ezután kinyitotta az ól ajtaját, amin keresztül a disznósereg kitódult és a vályútól fél méterre keresztbe letett faág előtt megállt. Szemmel láthatóan vártak valamire. A parancsnok kérdően nézett a kondásra, aki hangosan elkiáltotta magát :”Jó  étvágyat, elvtársak!”A konda boldogan vetette rá magát az etetővályúra .A parancsnok félrefordított fejjel röhögött, a kondás pedig közölte: „Aki enni akar, teljesítsen is!”
Az idő megszépíti a múlt emlékeit. A rend még soha senkinek nem ártott, és ha nem is vagyunk egyformán alkalmasak a szabályos hadviselésre, a saját kis ólunkban vagy rendelőnkben még elboldogulunk. Így aztán a katonásdi igazán nem vált kárunkra.


Fotó: Mix
Lap tetejére