RSS Feed

Könyörgöm, akasszuk fel!

Regös István - 2020. 03. 12. 8:00:00 Nagyobb szöveg Kisebb szöveg Cikk küldése e-mailben Nyomtatóbarát változat

Könyörgöm, akasszuk fel!

Micsoda szenzációs ország vagyunk! Olykor az a legfontosabb nekünk, hogy keressünk egy áldozatot és azt kiáltsuk: Könyörgöm, akasszuk fel! Máris megindul a roham, felsorakoznak a végrehajtók, őket megelőzve a tervezők, a célt ismerjük, benépesül a küzdőtér, a potenciális áldozat pedig vagy elmenekül, vagy állva hal meg, mint a fák.

 A #meetoo mozgalom óta tudjuk, nem kell semmi más, mint egy harsány kiáltás, trombitaszó, felhívás kivégzésre. Hirtelen sokan kerülnek elő, akik részt kérnek a koncból és élvezettel nézik, hogyan semmisül meg, akinek eddig az árnyékába sem mert lépni.

A dráma a színpadra való

Azt hiszem, túl drámai ez a kezdés, finomítanom kell. Elmesélem, milyen egyszerű átélni azt az élményt, melynek során minden irányból lőnek rád, neked pedig nincs puskád. Valamikor régen, az ősközösség idején, amikor elkezdtem ezt a gödrökkel teli újságírói pályát, az egyik országos lap titkárságán jelentkeztem az írásaimmal. Az akkor művészi tornának becézett sportágról kellett riportot készítenem, melyet nagy büszkén vittem a főszerkesztő úr elé. Két nap múlva érdeklődtem, hogyan döntöttek szívvel-lélekkel készült írásomról. A titkárnő ennyit mondott: „Helló, kisfiam, a válaszunk az, hogy szög.” Fogalmam sem volt, mit jelenthet ez a mondat, ezért megkérdeztem az egyik rovatvezetőt. Kissé gúnyosan nézett rám és azt mondta: „A férfi vécében találsz egy szöget, arra szúrd fel az írásodat!” Szóval, így kezdődött a pályafutásom. Két dolgot tehettem. Megsértődök, és akkor lenne egy becsületes, polgári foglalkozásom, burkoló, kőműves vagy éppen gázszerelő. Én viszont a másodikat választottam és több különböző változatban megírtam ugyanazt a riportot a New York Kávéház - korábbi nevén Hungária Kávéház - egyik márványasztalán. Írtam például verset a csodálatos magyar bajnok, művészi tornász Patocska Máriáról, színpadi jelenetet a sportága edzéséről és versenyéről. Másnap visszamentem a szerkesztőségbe és újra beadtam az írásomat a nagyhatalmú főszerkesztő úrnak.


Csúszós az út a karrier felé

Igaz, nem aludtam jól, igaz, nagyon fájt, hogy a klozetba kellett felszúrni a kéziratomat, de én, Tisztelt Olvasóim, újságíró akartam lenni. Majd kaptam egy értesítést arról, hogy a nagyhatalmú hívat. A nagyhatalmú íróasztalán két stampedlis pohár, benne két cent konyakkal (Lánchíd brandy) volt, ő pedig kezet nyújtott és azt mondta: „Elég szemtelen vagy, de nagyon jó újságíró lesz belőled! Ide ne jöjjön más, mint az, akinek a szakma mindenekelőtt! Aki elhiszi, hogy a rovatvezetők, a főszerkesztők nem azért húzzák meg a cikkeit, hogy őt bosszantsák, hogy megalázzák, hanem azért, hogy jobb legyen az írás, és ezáltal jobb legyen a lap is.”

A színház mindig ünnep, nem hétköznap

Azóta jó néhány szerkesztőségben dolgoztam, sok-sok tévéjáték, színdarab, esztrádműsor készítésében vettem részt. Találkoztam halk szavú filmrendezőkkel, mint például Szabó Istvánnal, de „ordító egerekkel” is, köztük Deák Pistával, ők mindent megtettek azért, hogy jó produkció szülessen. Munka közben olykor bizony nem éppen nyomdafestéket tűrő szavakat használtak. A színház, az alkotás semmihez sem hasonlítható, különleges műfaj. Az egyik tisztelt kollégám azt írja, hogy elvárjuk a különleges teljesítményt, de nem bírjuk el az azt nyújtó különleges embert. Természetesen nem törvény és általában nem is szokás, hogy a rendező ordenáré módon beszéljen a színésszel. Tudom, hogy azok is egyetértenek velem, akik időnként megfeledkeznek magukról, és nem gondolva mások érzékenységére, lelki nyugalmára, megengedhetetlen hangnemet használnak. Azt is tudják persze, hogy ezzel nem segítik elő a produkció sikerét, csak némelyikük, hogy kik, annak elbírálására nem vagyok hivatott. A darab rendezése közben eluralkodik rajtuk a mindenhatóság érzése, mint ahogy tanult kollégám írta egyik dolgozatában, úgy éli meg a helyzetet, mint egy hajóskapitány, aki tudja és hiszi is, hogy Isten után ő az első. Ezt mindenkinek javaslom gyorsan elfelejteni, ugyanis létezik az egy mindenkiért, mindenki egyért színpadi törvénye. Nincs olyan hülye rendező, legyen akár színházigazgató is, hogy a saját színháza, a saját darabja ellen dolgozzon! Nincs ilyen! A megszállottak hibázhatnak. Két nagy hiba között pedig lehet egy zseniális siker is. A közepes vagy kisebb tehetségűek egész életükben irigykedni majd és biztosan találnak majd egy fogódzót, amit megpróbálnak a hétköznapiságba terelni, de ha nem sikerül, sokszor ráuszulnak. 


Csak az eredmény számít

Biztos vagyok benne, hogy akik megtisztelnek írásom elolvasásával, tudják, miért is született meg. Tudják, hogy a Vígszínházban ezekben a napokban felügyelő bizottság vizsgálja a színház működésével, vezetésével összefüggő tapasztalatokat, többek között azt is, csúnyán beszélt-e a teátrum igazgatója, rendezője, színésze vagy csupán az alkotás hevében használtak keresetlen szavakat? Nem voltam ott, nem tudom, mi történhetett. A nézőknek talán nem is kell tudniuk, mi, miért és hogyan történik a színházban. Egyet viszont biztosan eldönthetnek: jó darabot láttak vagy nem?

A siker mámora

Amikor a színészek könnyes szemmel vagy mosollyal az ajkukon az előadás végén meghajolnak, olykor megölelik egymást és többnyire hálás szívvel megköszönik a rendezőjüknek, a színház vezetőségének a sikert. Miközben a nézők talán felállva tapsolnak. Páratlan érzés ez, amit csak megélni lehet, magyarázni nem. A felügyelő bizottság majd így vagy úgy megállapítja, hogy a színház direktora elkövetett-e valamilyen „verbális abúzust”. Ha igen, akkor huszonötöt kap a fenekére? Vagy mi lesz? Vagy le vannak sajnálva a Gogol és Tolsztoj műveiből készült sikeres előadások, a Shakespeare-évvel együtt? Vajon, akik nem viselték el ezt a trendet, miért nem az elmúlt tizenegy év alatt beszélték meg a történteket, miért éppen közvetlenül azelőtt jelentkeztek nyílt levelükkel, amikor elbírálják, ki legyen a Vígszínház direktora a következő öt évben?


Újságírók vagyunk, nem ügyészek

Maradjon meg mindez kérdésnek, hiszen újságírók vagyunk, nem ügyészek. Engem például, mint nézőt (tudom, lényegtelen a személyem), csak az érdekel, milyen a művészi színvonal egy színházban? Érdemes-e megnézni az adott darabot vagy sem? Hiszen a színház azért van, hogy a nézőt szórakoztassa, vagy éppen elgondolkoztassa. Mindezzel talán túl romantikus vagyok, de miközben látom a kiszemelt áldozatot, nem látom a sok jó barátot és kérdezem, hol vannak most? Marton László, az egyik legjobb színházrendező, nem csak belebukott, de bele is halt egy egészen más ügybe, mellyel kapcsolatban még bírósági ítélet sem született. Ha nem tudjuk egymást megvédeni, marad minden a régiben! Mert ehhez nem kell más, csak egy golyóstoll és egy fehér papírlap. Ez az írás nem kíván ítélkezni, csupán azt sajnálom, hogy nem Shakespeare-ről, Tolsztojról vagy Gogolról beszélünk. A színház érzékeny és sérülékeny szervezet, melynek árt a külső háborúskodás, melyből van éppen elég a színpadon.


Fotó: Németh András Péter
Lap tetejére