RSS Feed

Mégis, kinek a zenésze?

Dalia László - 2020. 03. 03. 8:00:13 Nagyobb szöveg Kisebb szöveg Cikk küldése e-mailben Nyomtatóbarát változat

Mégis, kinek a zenésze?

Lovasi András mondta ki a minap a tutit, vagyis hogy "a magyar könnyűzenének az tenne a legjobbat, ha nem akarnának neki segíteni". Lovasi, akinek észjárását mostanában nem mindig lehet követni, hiszen több bakugrást is elkövetett, miközben próbálta elmagyarázni tusványosi fellépéseit és a győri polgármester-választási szerepét, amikor a fideszes jelöltet támogatta Borkai után, ezúttal pontosan fogalmazott.

Ugyan az Edda, Demjén Rózsi vagy Balázs Fecó töredéknyi támogatást kap a kormánytól Ákoshoz képest, de nem is bonyolítanak le olyan hosszú turnét, mint ő. Lovasinak így is igaza van, hiszen a magyar rockzenének, s még a régi zenészeknek is csak árt, ha nem a piacról élnek, hanem Orbánhoz való hűségük miatt kapnak egy kalap pénzt. Ám miért volna ez másképp a zenében, mint az irodalmi, színházi vagy filmes világban? A 2010 óta regnáló Orbán rendszernek ez a logikája, hogy aki velünk van, azt bőségesen jutalmazzuk, aki ellenünk, annak coki. Világos, mint a nap, nincs szubjektív szakmai ítélet, s az érték meg amúgy sem számít, vagyis csak az, amit a NER elvisel. Nos, az Erdélyből, Kárpátaljáról vagy Felvidékről érkező atyafiak e célra kiválóan alkalmasak, hiszen milyen jó hatalmaskodni azok után, hogy őket hajdan szülőhelyükön elnyomták, mint kisebbségieket. Most a kormányt képviselik, s kedvükre nyomhatnak.

Lovasi Andrást nem felejtve, a legutóbbi, tán az indexnek adott interjúban arról panaszkodik, hogy a magyar könnyűzenei életben mindenki kussol, akkor is, ha politikáról, de akkor is, ha szakmáról van szó, ráadásul egy kritika sértéssel ér fel. Ám ekkor az indexesek emlékeztették, hogy ő is megsértődött, amikor a szólólemezét elemezték. És tényleg. Ám Lovasinak abban igaza van, hogy nagy kuss van, de hát épp azért, mert egy zászló van, de két tábor. Aki nem áll be a zászló alá, az is óvatos, mert nem akar végképp kiiratkozni a műsorszervezők, a fesztiválok és falunapok guruinak noteszából. A másik tábor pedig azért hallgat, mert tudja, hogy nem érdemli meg a pénzt, vagy csak simlis, s nem akarja elárulni, hogy ő is kap. Lovasi azért van gyakran zavarban, mert ő nem zászlós vitéz, de nem akar kimaradni se a jóból, meg akar élni, így gyakran belebonyolódik a dumába, amikor igazi firkásszal kerül szembe.

Nem tudom, sírjak vagy nevessek, amikor Benkó László túrát vezet a Terror Házában és azt nyilatkozza, hogy a mai napig összerándul a gyomra, amikor a határhoz ér. Mondja ezt annak az Omegának a tagja, amely hosszú évekig haza sem jött, mert annyira jól érezték magukat Németországban, ment is a szekér, ezt senki sem vitathatja el tőlük. Most arról, hadd ne értekezzek, hogy az Omega legkeményebb ellenzéki dala a Léna lehetne, ha mindenáron keresni akarnánk legalább egy rendszerkritikus sort, de még azt is Bródy Tini írta. A hamis emlékeket legfeljebb azzal lehetne mentegetni, hogy felejtenek és közben álmodoznak a mi egykori zenészeink, énekeseink. Mert ugyan mivel magyarázható, hogy Vincze Lilla, a Napoleon Boulevard egykori énekesnője, a minap ugyancsak ellenzékiségére emlékezett A Dal rémes zenei műsor beharangozójában. A többi, egykori ellenállót már nem is említeném. Utólag persze könnyű hősködni és nagyokat mondani, különösen, ha azonnal fizet a rendszer. Arra viszont már sokan nem emlékeznek, tán nem is tudják, hogy Bródyt viszont valóban megfenyegették a Kádár rendszerben, akár el is ítélhették volna, ha Koncz Zsuzsa nem tanúskodik mellette. 

Fotó: Almássy Aurél
Lap tetejére