RSS Feed

Kis ember, nagy hős

Regös István - 2020. 02. 27. 8:00:00 Nagyobb szöveg Kisebb szöveg Cikk küldése e-mailben Nyomtatóbarát változat

Kis ember, nagy hős

A hősök nem szokták kiírni a mellükre, hogy ők hősök. Talán éppen ezért is hősök, olyan emberek, akiknél természetes, hogy erősebbek, mint a siránkozók, bátrabbak, mint a mesék hősei. Náluk, ha elszakad a cérna, akkor már nagy baj van. Sokan azt gondolják, hogy külső jegyek is megkülönböztetik a hősöket az átlagemberektől.

Szerintem ez butaság, mert semmi nem mutatja, hogy a hősök jobbak vagy nemesebbek lennének, sőt az sem látszik rajtuk, ha esetleg karizmával rendelkeznek.

A szem a lélek tükre

Ez azért jutott eszembe, mert a minap láttam egy gyereket sírni. Ez persze nem ritkaság, hiszen miért is kellene az ilyesmire felfigyelni? Belenéztem ennek a gyereknek a szemébe, a tekintete olyan mérhetetlen szenvedést tükrözött, hogy szinte összerándult a gyomrom, Jézus Mária, hogy lehetne segíteni rajta? Olyan, tíz-tizenkét év körüli lehetett a kisfiú, akinek a sors nehéz életet szánt, születési rendellenesség miatt ugyanis apró emberke maradt, a magassága talán alig haladta meg az egy métert. Mindez még nem lenne ok e dolgozat megírására, de ez a kisfiú kétségbeesésében eljutott odáig, hogy szeretne meghalni. Iskolatársai ugyanis ahelyett, hogy pajtásai lettek volna, csúfolták és bántották a termete miatt, sőt nemcsak verbálisan, hanem fizikailag is szinte lehetetlenné tették az életét. Ott ült szemben a televízió kamerájával és látszott, hogy már attól is fél. Miért? - kérdeztük sokan a kisfiúval érezve, miközben azon gondolkozunk, hogyan vehetnénk le kis, törékeny válláról a szenvedést, mert ő már soha nem nő meg. 


Valóban nem a méret a döntő

Miért olyan kegyetlenek sokan ezzel a kisfiúval szemben, aki soha, senki ellen nem vétett? A szülei mindent megtettek és megtesznek érte, de neki már a szeretet is fáj, nem tudja befogadni, mert az otthoni simogatástól és védelemtől megfosztja a másik közeg, az iskola. Mégsem adja fel, a szülők sem azt választják, hogy kiveszik az iskolából, amivel még inkább magányossá tennék. Sajnos, ami ezzel a kisfiúval történt, nem egyedi eset, hiszen ezer és ezer gyerek van, akiknek az életét súlyosan megnehezíti valamilyen betegség, és nem képesek az egészséges gyerekek mindennapi életét élni. A pedagógiai munka nemcsak a tudás és az ismeretek átadását jelenti, hanem a kis lelkek felszabadítását, gondozását is. Biztos vagyok benne, hogy azok a gyerekek, akik bántják a kis növésű fiúcskát, nem rosszak. Mivel azonban a viselkedésük valamilyen mintát tükröz, foglalkozni kell velük, megmutatni nekik az utat, hogyan legyenek jók, mert jónak lenni szebb, jobb és meg is éri.


Adj, ha kapni akarsz!

A világot bejárta a kisfiúról szóló film és természeten nemcsak engem, de milliókat rendített meg a bepárásodott tekintete. A legnagyobb világsztárok keresték meg azonnal és bátorították a kisfiút. A leghíresebb, idolnak számító amerikai kosarasok írtak ennek az apró emberkének, hogy ne adja fel, s még szeretetteljesen viccelődtek is vele, hogy nem a méret a fontos. Ez azért elég bájosan hangzik egy kétméteres kosárlabdás óriástól. Több tízezer Facebook-bejegyzés igazolja, hogy az emberek vágynak a jóra és arra, akik népszerűek, mutassanak példát másoknak. A csoda pedig megérkezett. Miközben felolvasták azoknak a nevét, akik barátjuknak fogadták a kis embert, a gyerek sírása lassan abbamaradt, szája mosolyra görbült, szeme nevetett és megígérte, hogy nemcsak nézőként lesz ott a baseballmeccseken, de játszani is szeretne majd. Erre válaszoltak neki a nagyok: „Te nem vagy alacsony, nálunk is magasabb vagy, és te vagy a mi kis hősünk! Hajrá öcsi!”


Fotó: Varga Gábor
Lap tetejére