RSS Feed

Fal, hazugság, hidegháború

Mogyorósi Géza - 2020. 02. 03. 8:00:22 Nagyobb szöveg Kisebb szöveg Cikk küldése e-mailben Nyomtatóbarát változat

Fal, hazugság, hidegháború

A berlini fal '61 augusztusi felhúzásáig úgy 3 millió ember fordított hátat a Német Demokratikus Köztársaságnak, és költözött/szökött át az NSZK-ba. Ősszel lesz az újraegyesítés 30. évfordulója, ám nap, mint nap tapasztalom, hogy az Ossik és a Wessik gyakran nem értik/ismerik egymást.

A magyar határnyitás után '89-ben {egy novemberi estén} vége lett a proletárdiktatúrának Rostocktól Lipcséig. A „Berliner Mauer” megrepedt! Szemtanú voltam, idegenvezetőként néha mesélgetek élményeimről. De a tévében nem bírom nézni a korabeli képkockákat: egyszerre zaklat fel és untat, így 2020-ban. Ma is sok a hazugság-szépítés, miként az is blöff volt, hogy a hajdani NDK államfője, Walter Ulbricht a Német Szocialista Egységpárt garanciájaként 1961 nyarán leszögezte, hogy nem tervezik fal felhúzását Berlin szovjet és nyugati zónái között. Két hónap múlva, augusztus 13-án elkezdődött az építkezés. A Spree-parti metropoliszt, sőt egész Európát megosztó Mauer története egyben a hidegháború krónikája. Meg a politikusok hazudozásának ékes példája! De ismerős!

 
A hitleri birodalom romjain 1949-ben alakult meg a két német állam. A fal 1961 augusztusi felhúzásáig több millió ember fordított hátat a Német Demokratikus Köztársaságnak, és menekült át az NSZK-ba, illetve West-Berlinbe. A szovjet katonai „segítséggel” pillanatok alatt levert '53-as munkásfelkelés már korán jelezte az NDK kommunista irányításának, hogy rengetegen belefásultak a nélkülözéssel kombinált proletárdiktatúrába. Sokak viszonya megváltozott a szocializmushoz, a tervgazdálkodáshoz, a jegyrendszerhez. Dr. Konrad Adenauer birodalmában az ötvenes években a háború utáni talpraállás már egyenesen „gazdasági csodába” ment át. Ergo kellett a munkaerő – ezért tárt karokkal fogadták a keletnémet áttelepülőket, a külföldi vendégmunkásokat és az ’56-os magyar menekülteket is. A kelet-berlini vezetés mind szorultabb helyzetbe került: a különleges státuszú Nyugat-Berlinen keresztül gyakorlatilag ki-be lehetett járni az NDK-ba. A kémek is otthonosan érezték magukat a városban. Igaz, fel-felröppentek olyan pletykák, hogy a DDR kommunistái falat szándékoznak emelni a város orosz zónája és az amerikai–brit–francia övezet között.
 
Alig két hónappal az építkezés megkezdése előtt, 1961. június 15-én a hatvannyolc esztendős Walter Ulbricht a Német Szocialista Egységpárt garanciájaként leszögezte: „Niemand hat die Absicht, eine Mauer zu errichten...” Az azóta legendássá lett „Senkinek sincs szándékában falat emelni...” ekképpen folytatódott: „Amint már korábban mondtam, szerződéses kapcsolatra törekszünk Nyugat-Berlin és a Német Demokratikus Köztársaság között. Ez a legegyszerűbb és legnormálisabb módja ezen kérdés szabályozásának. Ha jól értem [a kérdést], akkor Nyugat-Németországban vannak olyan emberek, akik azt szeretnék, hogy az NDK mozgósítsa a fővárosi építőmunkásokat, hogy egy falat emeljenek, igen? Én nem tudok ilyen szándékról, mivel építőmunkásaink elsősorban lakóházakat építenek, s ez teljesen leköti a munkaerejüket.”
 
Ulbricht szemrebbenés nélkül hazudott. Ugyanis augusztus derekára lett szabad kapacitásuk a kelet-berlini kőműveseknek, s megkezdődhetett a német nép kettészakítottságának szimbólumává vált „Mauer” felhúzása. Nyugat-Berlin főpolgármestere a későbbi bonni kancellár, Willy Brandt volt. Élete egyik legszomorúbb napja lett 1961. augusztus 13-a. A beton-szögesdrót monstrum ellen már 16-án negyedmillió nyugat-berlini tiltakozott a szociáldemokrata Brandt „munkahelye”, a Schöneberg kerületi városháza előtt. A szabad polgárok azt követelték, hogy a szövetséges hatalmak határozott választ adjanak a kommunisták lépésére, és őrizzék meg a szigetváros függetlenségét.
Hat nappal a fal felhúzása után az amerikai elnökhelyettes, Lyndon B. Johnson Nyugat-Berlinbe repült, és Washington szolidaritásáról biztosította az embereket. A tengerentúli politikus megelőzte a bonni kancellárt! Konrad Adenauert rengeteg kritika érte 1961 nyarán, hogy csak több mint egy héttel a tragikus események után látogatott a körbezárt metropoliszba. E szavakkal nyugtatgatta a berlinieket: „...a helyzet komoly, de nincs ok pánikra.” 

A vélemények a NATO-ban és az ENSZ-ben is megoszlottak arról, hogy a kelet-berlini vezetés avagy Nyikita Hruscsov és moszkvai elvtársai a felelősek a fal felhúzásáért, amely aztán csaknem három évtizedre „bebetonozta” az újraegyesítés ügyét. A belnémet határokon, illetve a falnál történt szökési kísérletek során mintegy ezer ember veszítette életét. Az utolsó áldozat egy húszéves keletnémet srác volt 1989 elején Berlinben... Fél esztendő múlva már Sopronban piknikeltek a trabantosok, aztán irány a zöldhatár... 

A fal bő 28 évig állt. A keleti oldalán szürke, farkaskutyákkal és kalasnyikovos katonákkal őrzött, jó másfélszáz kilométer hosszú Mauert Nyugat-Berlinben tarka graffitik díszítették. A harmadik évezred turistái itt-ott még rábukkanhatnak ilyen mementókra – a Friedrich-strasse-i „Mauermuseum” megtekintése szinte kötelező programja az idelátogató vendégeknek. Az 1989 novemberi falbontást 1990 őszén a két német állam újraegyesülése követte, amely valójában az NDK betagozódását jelentette az NSZK-ba. 

Fotó: -a-
Lap tetejére