RSS Feed

A koldus arcáról

Regös István - 2020. 01. 25. 8:00:00 Nagyobb szöveg Kisebb szöveg Cikk küldése e-mailben Nyomtatóbarát változat

A koldus arcáról

Egy koldus önmagában is a velünk élő történelem. József Attila is írt róluk a Hazám című versében: „Sok urunk nem volt rest, se kába, birtokát óvni ellenünk, s kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk.” A koldus ugyanis teljesen egyenjogú világpolgár Párizsban, Rómában vagy Budapesten. És sokan vannak. Sokan és kétségbeejtő módon élnek, hasonlítanak egymásra.

A koldus arca pontosan olyan Újdelhiben, mint Párizsban vagy Budapesten. Legfeljebb a bőrszínük más, egy kicsit sötétebb vagy világosabb. A kolduspopuláció azonban különböző a nagyvilágban. Mindenféle statisztika szerint a mi, kis földgolyónkon, Indiában él a legtöbb földönfutó, a szó szoros értelmében. Valóságos kasztok működnek, akinek valamilyen rongyos, paplanszerű képződmény akad, az van a kolduskaszt tetején, azután vannak olyanok, akiknek legalább egy hullámpapírdarab jut éjszakára, a legalján pedig ott vannak a végső kétségbeesettek, akik a betonon alszanak. 

Még nem értük el a másfélmillió kivándorlót

Ha Magyarországon nem is ilyen szörnyű az állapot, mégis szinte minden útkereszteződésben nagy számban találkozhatunk velük. Ha ebből a szempontból összehasonlítjuk a helyzetünket - igaz, nem is lenne szabad összevetni magunkat, mondjuk Dániával és a többi skandináv országgal -, azt látjuk, hogy lényegesen kevesebb utcai koldus látható náluk. Nem csak ezzel vezetnek, hanem az egész szociális rendszerükkel. Ó, irigység szava, ne törd le a lelkünket! Inkább segíts, hogy követhessük a példádat! Tessék megnézni, mennyire hasonlítanak egymásra a koldusok! Mozdulataik lelassulnak, szenvednek a téltől, a nyártól, a széltől, az esőtől, arcukat kicserzi az idő, harmincéves emberek fogatlanul, ápolatlanul, éhesen hetvenévesnek néznek ki. Gyorsan és könnyen halnak, nem tartják őket számon, mert a koldus csak saját magával találkozik, csak saját magát próbálja kimenteni a mocsárból, ami már a nyakáig ér.


Koldus koreográfia

A koldus a mozdulataival kezdődik, és a tekintetével végződik. Nézd meg, ahogy közeledik az autódhoz, vagy feléd, ha gyalog jársz! Alázatos kutyaszemek merednek rád, derékban meghajolnak, kezükben ócska műanyag pohár vagy valamilyen újságszerű papírdarab. Van, aki elmondja néhány betanult mondatát, más nem ismeri azt a nyelvet, ahol kéreget, ezért kis táblára felírja, mire kér és hogyan jutott el a koldulásig. Autótól autóig vánszorog, sétál, csoszog, és így mindenkinek módja van megfigyelni, hogyan viselkedik, amikor átnéznek a feje felett, semminek tekintik, mintha ott sem lenne. Legszívesebben elhessegetnék, mint a legyet. Ilyen a koldussors. Ha valahol kap egy száz forintost a poharába, mert aki ad, az is vigyáz, nehogy hozzáérjen a kezéhez, hiszen a koldus nem mos félóránként kezet és a polgár fél mindennemű fertőzéstől. A százason azonban megcsillan a nap, mélyen meghajol és áldást, békességet kíván az adakozónak.


A koldus tervez 

A koldus hosszú távra rendezkedik be, saját placca van. Az arca, a szeme, a tartása meghatározza a koldus külsejét. Ahogy írtam ez az arc és tekintet az egész világon nagyjából egyforma, Indiában erőszakos, Európában alkalmazkodó. Mi pedig, akik télen, nyáron, tavasszal, ősszel rendszeresen találkozunk velük, zavarban vagyunk. Mert, ha akarjuk, ha nem, olykor eszünkbe jut, hogy az az étel, amit néha kidobnánk, egy-egy koldus számára bőséges napi étkezést jelentene. S mivel nem akarjuk rosszul érezni magunkat, inkább elfordítjuk a fejünket, hogy ne találkozzunk a koldus tekintetével. A koldus arca festőecsetre kívánkozik, a koldus arca beivódik a tudatunkba. A koldus élni akar és mi, jóllakottak, nem akarunk szégyenkezni amiatt, hogy a világ képtelen ember módjára kezelni a teljesen kiszolgáltatottak helyzetét. Ha majd egyszer felemeljük a fejünket, döbbenten látjuk majd a koldus szeméből kicsorduló könnycseppet, és ha akarjuk, ha nem, átérezzük a sorsát. 


Fotó: Varga Gábor
Lap tetejére