Valahogy megint mi nyertünk

Mix Online - Valahogy megint mi nyertünk - Nyomtatható változat

főoldal - Vélemény
Regös István | 2019. 09. 11. 8:00:00
Valahogy megint mi nyertünk Amikor befejeződött a Himnusz, a bíró a sípjába fújt, még fel sem ocsúdtunk, már 1:0-ra vezettek a szlovákok. Megpróbáltuk elhinni, hogy itt valami tévedés van, mert nem volt arról szó, hogy ezek a morc szlovákok, csak úgy ukmukfukk bevágnak egy gólt így az elején. Honnan volt ehhez bátorságuk? Mégis, mit képzeltek? Azt hitték, hogy ez belefér a vendégjogba? Hát nem, uraim, ez baromi nagy tévedés!
Magyar lelkünk ezt egykönnyen nem fogja elviselni. A nézők eleinte, se szó, se beszéd, lehorgasztották a fejüket, néhányan sírva fakadtak és belekezdtek a Fradi-indulóba, mert mégiscsak a Fradi-pályán, a Groupama Arénában érte őket ez a nagy pofon.

Erős kórus, gyenge foci

Megszólalt a szurkolók kórusa, zengett a stadion: „Ria-ria, Hungária!”,„Mindent bele, aranylábú fiúk!”, „Mutassátok meg a szlovákoknak, milyen a magyar virtus!” Hogy milyen a magyar virtus? Hát, nem tudom. Én biztosan nem gólokban mérem. Magyar virtusnak tartom például Rubik Ernő teljesítményét, Szentágothai János professzor agykutatásait, Nagy Zoltán szemészprofesszor munkásságát, aki hazánkat képviseli a vakság elleni sziszifuszi küzdelemben. Igen, ez a magyar virtus! De maradjunk az 1:0-nál! Mígnem a játékvezető szabadrúgást ítélt a javunkra. Mennyből a labda! Itt a lehetőség! A helyes kis szőke, bajuszos csapatkapitány, az ő nevét véletlenül ismerem, Dzsudzsák Balázsnak hívják, odaadta a labdát az egyik újdondász labdarúgógyereknek, akinek, mint később kiderült, azt mondta: „Eljött a te időd, mutasd meg, mit tudsz!” Ez a fiú pedig, mindenre elszántan nekirohant a labdának és a rövid sarokba tartó bőrgolyót szorosan a kapufa mellett besurrantotta a hálóba.


Ajjajj!

Na, el tudjátok képzelni, mi történt a stadionban? Egy tűzijátékgyár robbanása kutyafüle ahhoz képest, amekkora üdvrivalgással a szurkolók fogadták a szabadrúgásból lőtt egyenlítő gólunkat. Ettől kezdve mindenki tudta, hogy a magyar válogatott fantasztikus játékosai értenek a szóból, és újra zúgott a stadionban a „Ria-ria, Hungária!” Legalább tízezren kiáltották, hogy Magyarország 1:1-re vezet a szlovákok ellen. Mert mindez csak számolás kérdése. Ha az ellenfél 1:0-ra vezethetett, akkor a mi gólunk legalább kettőt kell hogy érjen, így lett az 1:1-ből hazai vezetés. A pályán ádáz küzdelem folyt, újra elérték a kezdeti eredményt, a 0:0 helyett 1:1 lett. De jaj, mit tesz Isten, mintha minden a szlovákok mellett szólna, és minden ellenünk lenne.


Ne bántsd a bírót!

A bíró csak úgy osztogatja nekünk a sárga lapokat, mintha nem akarná, hogy kibontakozzon a magyar csapat. Miközben a magyar játékosok fel-felrugdalják a szlovák futballistákat, ordibálnak a bíróval és felhívják a figyelmét, hogy hová menjen, és mit csináljon. Csak így, kedvesen. Múlik az idő, és mint a villám a Balatonba, úgy csap a magyar kapuba a szlovákok vezető gólja. Térdre esett a Groupama Aréna közönsége. Mert van-e nagyobb szenvedés az életben, mint éppen a szlovákoktól kikapni, van-e fájdalmasabb, magyar szívet facsaró esemény, mint ez a nyavalyás 2:1-es vereség? Mert talán éppen ez a vacak gól tette lehetetlenné az Európa-bajnokságon való részvételünket. Hacsak nem derül ki, hogy ez a játékvezető akkor is ellenünk ítél szabadrúgást, ha minket taszítanak a földre. Hát nem! Mi ebbe nem törődünk bele! A haza nem ezt érdemli! Reméljük, hogy ez a játékvezető, ez a kapufa, ez a szögletzászló és ez a labda, egyértelműen bizonyítja, hogy mi voltunk a jobbak. A csapat nem vesztett, csak kikapott. Jobb volt, mint az ellenfél, csak az ellenfél rúgott gólokat. Szóval, nem olyan egyértelmű ez az eredmény.

A Himnusz nem mentség, de szent

Ami ritkán fordul elő, vagy csak én nem tudok róla, a magyar-szlovák mérkőzésen nemcsak a kezdés előtt énekelték és játszották el a Himnuszt, hanem e szégyenletes vereség után is. A kővé meredt, vert sereg tagjai a szívükre szorított kézzel a Himnusz mögé bújtak, mert magyarok. És egy magyar Magyarországon akkor sem veszíthet, ha veszít. És hogy legyen egy kis hab ezen a savanyú tortán, megkérdezték a kommentátort, Bozsik Pétert, aki az Aranycsapat tényleg egykori csodálatos középpályásának, Bozsik Cucu Józsefnek a fia, hogy mégis, mit szól ehhez, a hazai pályán elszenvedett vereséghez. Aki látta a meccset, azt is észrevette, hogyan rándul görcsbe az arca, mit is mondjon, aminek nem lesz következménye.


Ne szólj szám, nem fáj fejem!

Azt nyögdécselte, látszik már, hogy elindultak egy úton (milyen úton és hová vezet?), érezhető volt a lelkesedés, a fiúk mindent beleadtak, de ennyire tellett. Láttunk villanásokat (mert vihar volt és villámlott), és mindösszesen egy góllal maradtak el az ellenfelüktől. Igaz, ez az egy gól éppen azt is jelentheti, hogy pá-pá EB! Nem is baj, mert szörnyű látni, hogy egy milliárdokat befaló sportág évtizedek óta semmit sem produkál és nincs jelen annak, hogy bármit is visszaadna a rá költött hatalmas pénzekért cserébe. Látszott a fiúk arcán a döbbenet, hogy ezt nem lehet félremagyarázni. Most már tényleg elkezdhetnének dolgozni és munka után focizni, ha valóban szeretik ezt a játékot. A magyar közönség türelmes, de vajon meddig lesz az? Ha nem jönnek az eredmények, minek ennyi új stadion? Ott a libalegelő, egy rongylabda és a tehetségesekből akár még Puskások is lehetnek. Nálunk azonban először fizetnek, és azután nem játszanak. Így összegezve, Magyarország-Szlovákia 1:2. De végül is, mi győztünk!