A halálról III. és az életről

Mix Online - A halálról III. és az életről - Nyomtatható változat

főoldal - Vélemény
Regös István | 2019. 05. 15. 8:00:00
A halálról III. és az életről A trilógia utolsó darabját olvashatják. Az első két részről (A halálról I. és A halálról II.) rengeteg visszajelzést kaptam. Gyermekkori barátom, Székely Gábor történészprofesszor írta a legrövidebbet, amely így hangzik: „Tudok egy jobb témát, írj az életről!” Ritka paradoxon, hiszen még az is előfordulhat, hogy az életbe vezető út a halálon keresztül vezet. Az életet megéljük, a halálunkat meghaljuk, de nem tudunk róla.
Tisztelettel jelentem minden olvasómnak, ne keresgélje a halálon túli élet mibenlétét, a halál utáni életet, mert olyan nincs. Bátran állítom mindezt, mert közelről nézhettem vele farkasszemet. És most jöjjön a végkifejlet!

A műtőlámpák csillogása

A szikrázóan, vakítóan fényes műtőben nem sokat teketóriáztak velem, perceken belül mély álomba zuhantam. Innentől kezdve csak azt tudom, amit a szívműtétemet végző Péterffy professzor később elmondott nekem. A gyengébb idegzetűek most ne olvassák tovább, de igyekszem finoman, szelídítve megírni az eseményeket. Valamiféle vágó, fűrészelő eszközzel felnyitották a mellkasomat, úgy húzták szét a bordákat, hogy hozzáférjenek a megbetegedett főerekhez. A lábamból pontosan annyi eret operáltak ki, amennyi a beteg részek pótlásához kellett. Még arra is vigyáztak, hogy a lábamon és a mellkasomon is szép, egyenes legyen a vágás. Ez idő alatt egy szívmotor, azaz speciális pumpa dolgozott a szívem helyett és biztosította a vérkeringést. A műtét legalább öt órán keresztül tartott.

És felébredtem

Tudtam, hogy ébredés után még egy ideig a lélegeztető gép segítségével kapok levegőt. Ettől féltem a legjobban. A műtét után az orvosok elmondása szerint hamar felébredtem. De még órákig tartott, amíg visszaállt a spontán légzés, vagyis már nem a gépektől függtem, hanem képes voltam önállóan levegőt venni. Először azt sem tudtam, hol vagyok, félhomályos volt az intenzív osztály, csupán rémisztő neszeket hallottam. A torkomban csövek, minden fájt és minden megijesztett, de tudtam, hogy sikerült a műtét és nagyon sok múlik majd rajtam is. Az egész testem tele volt csövekkel. Csövek a mellemben, a torkomban, a karomban és a vállamban is. Ebben a kábult állapotban írtam fejben, és meg is jegyeztem e bárgyú sorokat: cső, csövek, cselékek, CSŐCSELÉKEK, csöveim csak énekeljetek.

Balról jobbra: Regös István, Bea nővér, Trapp Gábor főorvos,
Regös Marcsi vezető ápoló, Harsányi Ádám osztályvezető főorvos
Készült 1992-ben a Szabolcs utcai kórház intenzív osztályán
(fennállásáig az ország első számú gyógyintézete volt)
Megjelent a KURÍR-ban

Intenzív őrület

Őrjítőnek találtam a szívsebészeti intenzív osztályt. Úgy éreztem magam, mintha csupán egy munkadarab volnék. Nyomasztó, dermesztő az éjszaka. Nem tudom, hányan vagyunk a teremben, de mindenki jajgat, kiabál, vízért könyörög, mert a szívműtét után csak egy-két deci vizet szabad inni naponta. A szomjúság iszonyú. A nővérek úgy szaladgálnak, mintha csatatéren lennének. Tucatnyi műszert ellenőriznek, amelyek az életfunkciókat ellenőrzik. Ha valaki meghal, akkor újraélesztik, mert nem úgy van, hogy te döntöd el, mikor akarsz meghalni. Csattan az áramütés, lidércek üvöltöznek bennem, a következő talán én leszek. Vánszorognak a percek, megáll az idő. A második nap reggelén vadul elszántan magam, hogy kimenekülök ebből a zöld köpenyekkel övezett, életmentő őserdőből. Talán meglátták a szememben, ha még egy percig ott tartanak, szétrobbanok, mint egy túlfűtött mozdony. Megszabadítottak a legfájóbb csövektől és visszavittek a régi kórtermembe. Betegtársaim, akik végigizgulták a műtétemet, élén a harangöntővel, megtapsoltak, amikor betolták az ágyamat a kórterembe. Jó srácok!

Ne félj, túl vagy rajta!

Napokig nem mertem megnézni a műtét helyét, valami rettenetes képtől viszolyogtam. Gondoltam, így nézhet ki az, akin átment egy úthenger. Gyorsan és zökkenőmentesen kezdtem gyógyulni. Minden nap könnyebb lett, hol itt, hol ott fájt, de ez a legkevesebb egy szívműtét után. Lényegében egy körülbelül hatvan napos kínszenvedés enyhült óráról-órára. Ki ne hagyjuk, a feleségem ezt a hatvan napot úgy élte meg, hogy csak átöltözni ment ki az ágyam mellől. Sohasem adta fel és biztosított róla, hogy megmaradok. Innen üzenem neki és mindenkinek huszonhat év után, hogy maradtam és itt vagyok. Amerikai gyorsasággal hagytam ott a kórházat. A műtéttől számított nyolcadik napon már otthon voltam, két hét múlva pedig táncoltam, és a tizenötödik napon meglátogattam a munkahelyemet. Igaza van Székely Gábornak, aki sok-sok évtizedes ősi barátom. Sokkalta szebb téma az élet a halálnál. Mégsem árt elgondolkodni azon, hogyan töltjük el azt a rövid időt, ami megadatott nekünk ezen a sárbolygón. Élvezzük-e a mindennapi csodát, hogy lefekszünk és felkelünk, alszunk, és ébren vagyunk, eszünk és iszunk, szeretjük egymást és gyermekeket nevelünk, sikerünk van és túléljük a balsorsot és boldogok vagyunk, ha süt a nap. 

Utóirat

Köszönet: mindenekelőtt feleségemnek, Marcsinak, Péterffy Árpád szívsebésznek, Vaszily Miklós szívsebésznek, valamint a debreceni szívsebészet valamennyi munkatársának, a Szabolcs utcai kardiológiai osztály minden munkatársának, különösen Vereczkey Gábor, Trapp Gábor, Székely Ádám, Csányi Erika, Molnár Ferenc szakorvosoknak, Harsányi Ádám osztályvezető főorvosnak. (Ilyenkor félek, hogy valakit kihagytam, pedig mindannyiuknak hálás vagyok!) Na, meg a sorsnak!

(Előzmény: A halálról I. és A halálról II.)