Szemkontaktus

Mix Online - Szemkontaktus - Nyomtatható változat

főoldal - Vélemény
Regös István | 2018. 01. 06. 8:00:00
Szemkontaktus Vannak szakmák, amelyekre születni kell. Legalábbis a géneknek hordozniuk kell valami, az átlagtól eltérőt, ahhoz a bizonyos szakmához illő tehetséget. Régi mondás, ha valakit dicsérni akarunk, azt is mondhatjuk, ez az ember erre a szakmára született. Persze, mint mindent, a szakmákat is meg lehet tanulni. Egy szintig. Aztán úgyis kiderül, hogy kiből lesz a legkiválóbb kőműves, víz- és gázszerelő, ápoló vagy éppen pincér.
Jutott mindez eszembe, amikor a minap beültünk egy finom, hagyományőrző cukrászdába. Karácsony után voltunk, de még szilveszter előtt. Volt időnk körülnézni Budapest egyre bővülő kínálatában.

Külcsín és belbecs

A cukrászda, ahová betértünk, lenyűgöző volt. Talán az 1900-as évek közepén épülhetett. Egyedi bútorai akár száz évet is átvészelhettek. A különleges bőrfotelek, a művészi szépségű tonett székek, igazán pazar vendégvárók. A márvány asztalok erezete is hibátlan. A pultok talán drága, afrikai ébenfából készülhettek. Nehéz bársonyfüggönyök keretezték a hatalmas kirakatablakokat. De nem csigázom tovább kedves olvasóimat, mert még csak ezután jön a sütemények leírása. Csak hát… Valami mégis hibádzott. Az első pillanatban ezt talán még meg sem fogalmaztam. A cukrászda ugyanis dugig tele volt. Igaz, a főváros egyik leglátogatottabb utcáján található, ez is hozzásegítette, hogy elterjedt a híre, és úgy általában a jó híre. Az ötcsillagos szállodák is besegítenek, hogy teltház legyen. A mi cukrászdánkba is sok vendéget irányítanak, nagy a zsivaj. Magyar szót alig lehet hallani, a sok elegáns vendég bábeli zűrzavarban beszélget. Ülnek itt kínaiak, angolok, németek, oroszok, lengyelek, csehek és szlovákok is. Akár emiatt is kijelenthetném, hogy ebben a cukrászdában príma a hangulat.


Mert mi vagyunk a lényeg

Csak hát, valami mégsem stimmel…! Amikor beléptünk a cukrászdába, szerencsére éppen távozóban volt egy asztaltársaság. Ez volt az egyetlen üres asztal. Gyorsan, hanyagul odaálltam, nehogy valaki elfoglalja. A pincér rámolt, letörölte az asztalt, helyére igazgatta a székeket. Végezte a munkáját, csak arra vigyázott, de nagyon, nehogy észrevegyen minket. Bennünket, az asztalra váró vendégeket. Minden fontosabb volt, mint mi. Mert végül is, kik is voltunk mi ott? Valahogy úgy éreztem, hogy az ő szemében mi, a vendégek csupán zavaró körülményeket jelentünk. Pedig, hölgyeim és uraim, abban a cukrászdában mi is vendégek voltunk. Vendégek, akikből ez a gyönyörű cukrászda él. Ha mi, meg ti, meg ők nem járnánk ide, nem rendelnénk, nem ennénk, nem innánk, és nem fizetnénk, akkor bizony, minek a pincér egy üres cukrászdába vagy étterembe?


Hahó, kisasszony, itt a vendég!

Csak hát, ezt ők nem mindig tudják, vagy nem érdekli őket, vagy olykor elfelejtik. A felszolgálóként alkalmazott kisasszony komótosan törölgette az asztalt, helyére tolta a székeket, dolgozott tovább, csak rólunk, a szerinte elhanyagolható vendégekről felejtett el tudomást venni. Általában a hivatali tisztviselők szoktak így bánni az ügyfelekkel, mert ők is dolgoznak, pecsételnek, iratot rendeznek, iktatnak. Szóval, nem lazsálnak. Csak valahogy átnéznek rajtunk és ezt bizony egyre inkább utáljuk. Mivel nem akartam elrontani a hangulatomat, harmadszor is nekirugaszkodva köszöntem nagy csókolommal a kisasszonynak és láss csodát, visszaköszönt. Majd azt mondta: „Igen?” Mire én: „Elnézést a zavarásért, szabad ez az asztal? Mert akkor leülnénk.” Ő: „Igen.” És körbemutatott a termen, ahol ezen az asztalon kívül nem volt másik üres. Áradt belőle a fáradtság, az unalom. Szinte kiabált a csend, talán vakok is vagyunk? Na, jó, ezt már nem mondta, ezt csak én gondoltam.


A jó hírnév hamar elillan

A végén aztán elnyammogtunk egy krémest (szép, fantasztikusan jó ízű, friss volt), ittunk egy kávét, majd még negyedórát vártunk arra, hogy fizetni tudjunk. Három kisasszonynak is szóltunk, szinte tornáztunk, úgy integettünk. De olyan ügyesen tudtak elmenni mellettünk, hogy még véletlenül se akadjon össze a tekintetünk. Felálltunk és inkább a pulthoz mentünk fizetni. Voltak ott vagy négyen, nemcsak fecserésztek, hanem csináltak is valamit, szóval, ők dolgoztak. Mi: „Tessék mondani, van arra lehetőség, hogy fizessünk?” „Persze hogy van!”- válaszolta udvariasan olyan főnök-féle. „Csak tessék jelezni!” Nem részletezem, mert már így is szörnyen bonyolult. Végül is elmondtam, hogy már mindenkinek szóltunk. „De mégis, kinek?” - kérdezte ő. Mi meg mondtuk, hogy négy szaladgáló hölgy közül háromnak. Ekkor tudtuk meg, hogy ő nem volt közöttük, de azért a többiek helyett is hajlandó elnézést kérni.


Ne csak nézz, láss is!

Nagyszerű! Az jutott eszembe, hogy bár meg lehet tanulni több tányért, poharat egy kézben elvinni, a szakma szeretetét viszont ennél sokkal nehezebb elsajátítani. Közszájon forog, hogy Bécsben ötször annyit lehet keresni egy cukrászdában eladóként, mint mondjuk, az Andrássy úton. Csak hát, ilyen munkával, ilyen szakmai analfabetizmussal egy óra után úgy kirúgják a vendégmunkást, hogy akár Záhonyig repülhet. Mert mondják, Ukrajnában talán ez még megfelel. Illik tudni, a pincér első számú követelménye, hogy mindenekfölött és mindenekelőtt a vendégből él. És ezt tudatosan gyakorolja. A pincérnek elöl és hátul is kell, hogy legyen szeme. Nemcsak érzékeli, hanem látja is a vendéget, tartja vele a kapcsolatot. Nem kell folyamatosan beszélnie a vendéghez, sokkal inkább figyelnie a mozgását. Ezt hívják szemkontaktusnak. Elég egy pillantás, hogy megértse, igyekeznie kell a vendég asztalához, mert bizonyára akar valamit. Ez a kapcsolat tesz bennünket vendéggé, őket pedig felszolgálóvá. Csak ismételni tudom, erre a szakmára is sokkal kevesebben alkalmasak, mint ahányan az asztal körül rohangásznak. Ebben a gyönyörű cukrászdában elképesztően finom sütemények voltak, a kávé is fantasztikusan ízlett, csak éppen a szemkontaktus hiányzott.