Kétszer 28 év

Mix Online - Kétszer 28 év - Nyomtatható változat

főoldal - Vélemény
Mogyorósi Géza | 2017. 11. 09. 8:00:30
Kétszer 28 év Közeledett a tél: éppen szakítottam agg, mechanikus Erikámmal, s vadonatúj, elektronikus Philips írógépemmel flörtölgettem - valahogy a levegőben volt a változás mámorító illata. A naptár 1989. november 9-ét mutatott. Tivadar napja - na bumm! Aznap este ";repedt meg" (28 esztendő után) a berlini fal.
Emlékszem, hogy 28 évvel ezelőtt, akárcsak most, olyan borongós idő volt, melyre a befalazott szigetvárosban azt mondták volna fanyar berlini humorral:  „Még a Honeckert sem küldenék ki az utcára…” Én is eldöntöttem, hogy ki sem teszem a lábam Wilmersdorf kerületi otthonomból. Aztán minden másként alakult. Ismerős füttyöt hallottam. Pestit! Kinézve az ablakon két volt főiskolai cimborámat - mindketten Istvánok - pillantottam meg. Kiugrottak pár napra Nyugat-Berlinbe. Egy lepusztult Spree-parti csehóba vitt az utunk! Söröztünk, politizáltunk, nevettünk.  Csütörtök este volt. A kocsmában szólt a rádió. A csapos hangosabbra tette… 19 óra 07 perc: ”Kelet-Berlinben a Német Szocialista Egységpárt Politikai Bizottságának tagja, Günther Schabowski bejelentette, hogy az NDK megnyitja valamennyi határát a Szövetségi Köztársaság felé.”  West-Berlinbe 16 hivatalos átkelőhelyen juthattak át azon a novemberi estén a metropolisz keleti felének polgárai. Mi, a 17., nem hivatalos határállomásra, a Brandenburgi kapura voltunk kíváncsiak.

Taxiba vágtuk magunkat. Az 1953-as berlini munkásfelkelés emlékére „Június 17-e utcának” elkeresztelt, széles bulváron már özönlött a tömeg. A drapp Merci csak araszolva tudott haladni. A rádióból egyenes adásban hallottuk, hogy az Unter den Linden felől is ezrek rohannak a Brandenburger Torhoz, ahol a legvastagabb a fal.   „Ezen az oldalon” is rengetegen voltunk: minden korú nyugat-berliniek. Elegánsak, sportosak, szakadtak. Sokak kezében pezsgőspohár volt, mások üvegből, dobozból kortyolgattak a párás, késő őszi éjszakában. Ott, ahol szürke hétköznapokon „kéjsóvár, kapitalista pillangók” vadásztak autós kuncsaftokra, kénytelenek voltunk kiszállni a kocsiból, hogy az utolsó pár száz métert - karneváli hangulatban - gyalogosan tegyük meg az emberáradatban. Hangzavar, kacagás, kiáltozás, éneklés -  izgatottság. Futólépésre kényszerített minket a tömeg sodrása.

Az NDK területén a Brandenburgi kapu még zárva volt, de teljes kivilágításban pompázott. A két évszázados, historikus építmény előtt, a masszív fal kb. három méter széles betonkoronáján már egyre többen ugrabugráltak. Barátaim bakot tartottak, a már fent lévő németek felhúztak. Felejthetetlen látvány, lenyűgöző érzés! Magyar társaimat is felsegítettem a fal tetejére: lentről egy rendőr adta meg nekik az utolsó, pozitív lökést. A velünk hozott flaska Szürkebarátból hörpintgettünk. S ámultunk, hogy hazánk kelet-berlini nagykövetsége irányából, ki tudja hogyan, 10-20 fős csapatokban NDK-s fiatalok áttörték a hatóssági kordont, s bejutottak a reflektorok varázsolta nappali fényben tündöklő senki földjére. Rohantak felénk! Diadalívként magasodott a Brandenburgi kapu a legtürelmetlenebbek, a legbátrabbak fölé. Láttam, hogy arcukon hihetetlen boldogsággal szaladnak a másfél-kétembernyi magas fal felé…
                                                            
Vállukon kalasnyikovval a keletnémet egyenruhások idegesen cigarettáztak, tébláboltak. Éjfélre járt. A Volkspolizei vízágyúzása inkább csak unott kerti locsolásnak tetszett. Fentről nézve úgy tűnt, mintha új parancsra (ki)várnának a „népi rendőrök”. Egyre többen lettünk a fal tetején. Már kelet-berliniek is! Mi egy világoskék kabátos, csinos leányzót húztunk-rángattunk fel magunk mellé, az első fecskék egyikét. Sírt, nevetett, ölelt, hálálkodott - velünk együtt örvendett, hogy újabb és újabb fiataloknak sikerült elérniük a nem hivatalos határállomást, az 1961 nyarán emelt „Mauer”-t, a régen várt szabadságot! Micsoda (kétszer) 28 év volt ez a német históriában!?