RSS Feed

Rohadtul fújta a trombitáját

Csontos Tibor - 2019. 11. 11. 8:00:12 Nagyobb szöveg Kisebb szöveg Cikk küldése e-mailben Nyomtatóbarát változat

Rohadtul fújta a trombitáját

Ezt is mondta Santana Miles Davisről abban a zenés életrajzi dokumentumfilmben, amelyet Stanley Nelson készített a jazztrombita fenoménjéről. Aki tudott valamit, aki átlátott a "csövön", a zenészeken, a hangszereken. A film száztizenöt percében a popkultúra ikonjának élete és pályája jelenik meg családtagok, szomszédok, gyermekkori játszótársak, zenészek, producerek és persze saját emlékeinek szűrőjén, miközben a mozgóképek alatt végig az összetéveszthetetlen Miles Davis-i zene szól. E film után az ember hazamegy és felteszi valamelyik lemezét. Nem történhet másként.

A filmben persze nem szerepel, de John Szwednek a jazztrombita fenoménjáról írt életrajzi kötetéből tudjuk, hogy valamely Mercedes Benz-tévéreklámban állatok és emberek sorakoznak Noé bárkája előtt, mindegyiküknél ott a nyugati kultúra valamely fontos, megőrzésre szánt darabja, köztük Van Gogh-festmény, Mozart-zenemű, számítógép és a Birth of the Cool című lemez Miles Davistől. Ennek az 1957-ben készült válogatáslemeznek a címén fut a dokfilm is. Nem véletlenül. Az album ugyanis mérföldkőnek számít a jazz históriájában. Stanley Nelson mozgóképes portréjában archív felvételek, barátok, kortárs zenészek beszélnek arról az újszerű zenei kifejezésmódról is, amit Miles Davis  hozott a jazzbe. És arról a Miles Davisről, akinek Jack Nicholson a saját Oscar-díját ajánlotta, arról a Miles Davisről, akivel kapcsolatban az egyik legnagyobb amerikai bank elnöke megjegyezte, hogy azt szeretné, ha a bankja úgy működne, mint Miles Davis kvintettje. Ugyanez a bankelnök Miles portréját nyomtatta a hitelkártyáira.

Az egyik legnagyobb modern amerikai művészként számon tartott Miles Davis igazi szupersztár is volt, akinek a zene mindennél fontosabb volt az életben, akinek egész élete a kalandokról, a kihívásokról szólt. A dokfilm is ezt a két éltető elemet hangsúlyozza. Illionis állam második leggazdagabb emberének számító fogorvos apja fia tizenharmadik születésnapjára trombitát vett, mintha előre megérezte volna, hogy a kis Davis forradalmasítja majd a jazzt. Mindez akkoriban történt, amikor hangzavarnak nevezték a jazzt. A kis Davis trombita iránti lelkesedéséről árulkodik, hogy kijárt az erdőbe és az ottani állathangokat igyekezett visszajátszani a trombitán. Számára a zene jelentette az érzékiséget, a szexet, mindent. Egyszer a tanárnője azt mondta, hogy a blues a rabszolgák elnyomásából és szenvedéséből született, a láncra vert rabszolgák sírása és könyörgése alkotta meg a bluest. Miles felemelte a kezét, míg a nő beszélt. Maga egy istenverte hazug! – jegyezte meg és kisétált a teremből. Érettségi után meghívták a Billy Ectien zenekarába, ahol Charlie Parker is zenélt ez volt a laboratórium, ahol kikeverték a modern jazz jövőjét, majd következett számára New Yorkban az 52. utca, amely a jazzklubok Mekkáját jelentette. Ahol Miles Davis zenekarainak a jazz nem a szórakoztatásról szólt, ők olyan művészek szerettek volna lenni, amilyen például Sztravinszkij volt. Vérbeli művészek.

Az Emmy-díjas rendező, Stanley Nelson híven követi nyomon Miles Davis pályájának legfontosabb állomásait, pontosan felidézve, mit jelentett Davis a jazz történetében. Sokat segítette a Miles Davis által rögzített sajár audio-naplója is. Időnként a film elkalandozik a magánéleti történések felé, s eltolódnak a hangsúlyok, részletesen tárgyalja például, hogy amikor először utazott Párizsba, milyen intim kapcsolata alakult ki Juliette Grecóval. Ám Miles Davis nem csupán miatta rajongott Párizsért, hanem azért is, mert a francia értelmiségi körökben akkoriban a jazz a művészetek csúcsa volt. Találkozott Picassoval, Sartre-val, akik egyenrangúként kezelték Davist. A francia fogadtatás hazatérése után csak erősítette benne a szegregáció miatti szenvedéseket, depressziós lett és drogozni kezdett. 

Az egyik legnagyobb modern amerikai művészről olyan világhírű zenészek vallanak a filmben, mint Herbie Hancock, Wayne Shorter, Ron Carter, Jimmy Cobb, Lee Konitz, Carlos Santana Utóbbi így fogalmazott: Bejön Miles a színpadra, elkezd játszani és azonnal mindenkit lefegyverez. Hangzásvilága az első hangjegytől kezdve összetéveszthetetlen, jelen van benne az élvezet, a szépség, van benne valami nagyon romantikus, de úgy, hogy nem szentimentális. Egyenesen a
szívedbe teszi a lelkét. - Szeretném úgy érezni magam, ahogyan Miles zenéje hangzik – mondta róla Herbie Hancock. A dokfilm olyan csemegékkel is szolgál, mint amilyent Miles Davis a Jean Moreau főszereplésével, 1958-ban készült Felvonó a vérpadra című film zenéjével produkált: nem írta meg előre a filmzenét, hanem levetítették neki a filmet és ott eljátszotta rögtön az összes dalt. A film a zenéje miatt lett híres, sokan először a zenéjét hallották, s utána szerették volna megnézni a filmet.

A Miles Davis-filmet is sokan nézték meg, aznap, amikor magam is jegyet váltottam rá, majd' teltház volt az Uránia mozi vetítésén. Beszélő fejek, koncertfelvételek uralták ezt a dokfilmet, amelyik arról a zseniális zenészről szólt, aki a koncertjeire soha nem vitt kottát, csak mondta, hogy swing és már játszott is, aki ösztönösséget akart vinni a játékába és aki miatt sokan kezdtek el jazzt hallgatni.


Fotó: morrisonhotelgallery.com
Lap tetejére
ニューバランス ニューバランス 574 ニューバランス 576 ニューバランス 996 ニューバランス 1400 ナイキ スニーカー ロレックス 買取 ティンバーランド ブーツ