RSS Feed

A szolidaritásról

Regös István - 2019. 04. 04. 8:00:00 Nagyobb szöveg Kisebb szöveg Cikk küldése e-mailben Nyomtatóbarát változat

A szolidaritásról

Tulajdonképpen a kutya is alig tudja, mit jelent ez a szó: szolidaritás. Egy bizonyos korosztály azonosítja ezt a szót a Szolidaritás nevű lengyel szabadságmozgalommal amit, mint tudjuk, Lech Walesa alapított. A szolidaritás az emberi kapcsolatok érzelemvilágába tartozik, vagyis, hogy még bonyolultabban közelítsük meg a témát, együttérzünk-e más embertársunkkal, legyen az idegen, bármilyen vallású, bőrszínű, főleg akkor, ha segítségre szorul.

Már az együttérzés is jelenthet valamit, de ez önmagában még kevés. Az igazi szolidaritás a lehetőség szerinti maximális segítségnyújtást jelenti. Nem elég sajnálni (bár ez is valami), de amennyire lehet, segíteni is kell, mert már a legkisebb segítség is sokszorosa a semminek. Szóval, jelentéstanilag megközelítve, valahogy így néz ki ez a szolidaritás. Még akkor is nagyon fontos emberi tulajdonság, ha a hétköznapjainkban észre sem vesszük, hogy a szolidaritás alapján cselekszünk.

Több a rossz hír, mint a jó

A szolidaritás hiányáról száz és száz elkeserítő történet kering a nagyvilágban. Az én, vagyis az ego mintha mindig fontosabb lenne a másik ember bajánál. Gyerekkoromból emlékszem, hogy a szovjet szocialista realista irodalom megalkotta a szovjet ember típusát, ma már tudom, hogy nagyjából a Tízparancsolat alapján. Vagyis a szovjet embertől elvárták a szolidaritást, a szovjet ember jelleméhez tartozott az is, hogy nem lop, nem öl, engedményt legfeljebb a felebarát házastársának megkívánásában adtak. Bár e szocialista realista irodalom regényhősei mindig hűséges voltak a családjukhoz, férjükhöz, feleségükhöz. Jó messziről, de lépésről lépésre közeledünk ahhoz a hihetetlen történethez, ami velünk történt a napokban. Remélem, a végén kiderül, hogy nem árt, ha egy-két gondolatot körüljárunk, jelentőséget tulajdonítunk neki, mert így talán jobban megértjük például egy segítségre váró hajléktalan helyzetét. 

Szent Orbánt is meglátogattuk

Feleségemmel kirándulni voltunk Pest környékén. Na, mielőtt valaki felszisszenne, hogy hú, de nagy esemény, szeretném kijelenteni, ez nálunk rendszeres családi program. Akkor most mi a fenének írok mégis róla? Talán azért, hogy írhassak a szolidaritásról, esetleg súlyt adjak egy eseménynek. Szép fényes nap volt, már le lehetett dobni a kabátot, felkanyarodtunk a kisváros szőlődombjára, hogy megnézzük Szent Orbán szobrát. És mielőtt valaki azt hiszi, hogy már megint politizálunk, elmondom, hogy Szent Orbán pápa volt és az ottani szőlőbirtokok védőszentje lett. Tehát egy fikarcnyi politika sincs e sorok között, még elrejtve sem. Sajnos a szoborhoz vezető keskeny ösvény egy fél autónak sem volt elegendő, a hatalmas kövekkel szegélyezett út hirtelen járhatatlanná vált, mi pedig kénytelenek voltunk leparkolni egy zsebkendőnyi töltésen. Megnéztük a szobrot, tényleg antik, mi több, kifejezetten szép volt. A szőlősgazdák bízhatnak Szent Orbán áldásában, ha jó a termés, jó lesz a bor is. Azután elindultunk lefelé, egészen addig haladtunk, amíg akkorát durrant a bal első kerék, mint egy mozsárágyú. 


Műszaki antitalentum vagyok

Miután a családban a feleségem a műszaki zseni, én legfeljebb elvi irányítást tudtam adni, ami röviden így szólt: „Ki kell cserélni a kereket!” Eközben kilukasztott gumival, három kerékkel valahogy leértünk a település egyik utcájába. A feleségem nekigyürkőzött és mivel emberemlékezet óta nem cseréltünk kereket, komoly gondot okozott még az is, hogy egyáltalán hol találunk emelőt, azt miként kell a kocsi alá helyezni, nehogy ránk dőljön. Ráadásul azt sem tudtuk, hogyan kell leszedni a pótkereket és a defektes első kereket. Vasárnap volt, egy óra, ebédidő. A településen olyan csend uralkodott, mintha kijárási tilalom lett volna. Végre jött egy autó, amely szinte rémült integetésemre megállt. A vezetőjének elmondtuk, mi történt, de ő sajnálkozva jegyezte meg, hogy most nem tud segíteni, mert határidőre kell valamit elintéznie. Természeten bocsánatot kértem, hogy megzavartam útjában. Annyit azonban még mondott, hogy a közelben lakik egy család, akik biztosan tudnak nekünk segíteni. Még a házukat is megmutatta. Csak ismételni tudom, vasárnap, egy óra, ebédidő, kihalt település. Miközben én elindultam a ház felé, a feleségem a teljes műszaki tudását bevetve, egyedül kezdett hozzá az embert próbáló kerékcseréhez. A csengetésemre kiszaladt egy hat-hét éves kisfiú és megkérdeztem tőle, ugye, nem ebédeltek? Ő vidáman válaszolt, de igen! Ilyen a gyerekszáj, mindig igazat mond. Majd jött a papa, akinek sűrű bocsánatkérések közepette elmeséltem, mi történt velünk és hol tartunk.


És mégis mozog a kerék

Fellélegeztem, hogy nem zavart el a fenébe, a névjegyemet is átadtam neki, mégis tudja, hogy ki a hívatlan látogató. Azután sajnálkozó arccal azt mondta, most nem tud jönni segíteni, mert a kisfiának van a szülinapja, aki éppen az ajándékokat nyitogatja. De ha mégsem boldogulnánk, fél óra múlva talán befejeződik az ajándékosztás, és akkor jönnek segíteni. Én pedig sűrű elnézések közepette, hogy megzavarta a vasárnapi ebédet, ráadásul a szülinapi zsúrt is, visszabattyogtam az autóhoz. Megpróbáltam valamennyire segíteni a feleségemnek, ami elsősorban a nézésben testesült meg, elismerő tekintetemmel igyekeztem támogatásomról biztosítani. Néhány perc múlva észrevettük, hogy egy hatalmas autó közeleg felénk, melyből kiugrik az előbb említett fiatalember a szülinapos fiával és a kisfiú nagypapájával együtt. Az idősebbik úr tőlem kért elnézést, hogy nem jöttek azonnal segíteni. 

Az emberek jók, csak nem mindig ébrednek rá

Nem ragozom tovább, talán öt perc alatt kicserélték a kereket, jó tanácsokkal láttak el, például, hogy az első benzinkútnál fújjuk fel egyformára a kerekeket, húsz-harminc kilométer után álljunk félre, és a nagy, fekete színű kulccsal próbáljuk meghúzni a kerék csavarjait. Még ehhez a tanácsadáshoz is volt erejük és kedvük. Miközben hálálkodtam, zavartan megkérdeztem, mennyivel tartozom? A papa kihúzta magát, a fiával együtt rám nézett és azt mondta: Természetesen semmivel, minálunk ez nem úgy megy. Majd kezet fogtunk, ők pedig elmentek, hogy folytassák a születésnapi zsúrt. Sokkalta jobban éreztem magam, mint a defekt előtt. És lehet, hogy ők sohasem filozofálgattak eddig a szolidaritásról, csak éppen aszerint élnek. Ja, és legközelebb talán a szolidaritásról is fogok írni!


Fotó: Németh András Péter
Lap tetejére
ニューバランス ニューバランス 574 ニューバランス 576 ニューバランス 996 ニューバランス 1400 ナイキ スニーカー ロレックス 買取 ティンバーランド ブーツ