RSS Feed

A tapsról

Regös István - 2019. 03. 03. 8:00:00 Nagyobb szöveg Kisebb szöveg Cikk küldése e-mailben Nyomtatóbarát változat

A tapsról

Érdemes megszámolni egyszer, hányféle taps létezik. Én valahogy úgy gondolom, nagyon sok esetben kifejezetten utálom a tapsot. Mert van elementáris taps, amikor mondjuk, egy produkció végén az utolsó kicsengést meg sem várva, a nézők a helyükről felugorva, teljes erővel ütik egymáshoz a tenyerüket, ezt hívják tapsviharnak. A harmincon túliak még emlékezhetnek (úgy tűnik, ismételten lesz módjuk megtanulni) az úgynevezett ütemes tapsra.

Ez a „nyalókás” taps akkor szólal meg, amikor a vezető tapsnokok, a szónok bizonyos előre megbeszélt mondatainál sovány kis tapsukkal megadják a jelet, amit a közönség soraiból is lassan átvesznek, majd felhangzik a jól ismert, ütemes taps. Egy példa az ötvenes évekből: képzeljék el azt a tapsot, melynél az egyszerre összecsapódó tenyerek hangja betölti a termet, és még azt is kiabálják hozzá, hogy Éljen Rákosi! Éljen Rákosi! Éljen a Párt! Bár azt írtam, ez az ütemes taps lehet, hogy újra divatba jön, sietek leírni, remélem, 2019-ben mégsem fog bekövetkezni.

Az ütem a művészeké

Tapsolunk színházi előadás végén is, többnyire ütemesen, de jó szándékúan. Tapsolunk a komolyzenei hangversenyek, a kórusművek, a balettek előadása végén is, de amikor még fülünkbe csengne Beethoven, Mozart vagy Bach csodás zenéje, mégsem tud eljutni a szívünkbe, a lelkünkbe, az agyunkba, mert a vastaps elrontja az élményt. A jó zene lassan építkezik, nem kapkod, nem múlik el azonnal, hanem tovább remeg a bensőnkben, mint a jó szex. A rossz zene felejthető, miként a rossz szex is. Ígérem, nem lesz több szexhasonlat, de mit tegyek, ha szerintem ez fedi leghívebben a valóságot. Azt hiszem, ez már így is marad. Az Ave Caesar!, az Éljen Sztálin! idején is működő taps változatlanul őrzi a helyét. Ami pedig a művészet díjazását illeti, tudom, tapsban is mérik. Kár! Tessék csak egy kicsit elgondolkodni! Mi lenne, ha mondjuk, Verdi vagy Mozart Requiemjének utolsó taktusa végén néma csendben ülne a közönség. Néma csendben, hogy a bensőjükben tovább legyen hallható a csodás zene emléke, hogy a szárnyaló dallamok beférkőzhessenek az érzékeinkbe.


Tapsolj némán!

Taps nélkül is lehetne jelezni, hogy nagyon tetszett, amit láttunk, hallottunk. Mit szólnának ahhoz, ha mondjuk, az előbb említett zenei akkordok végén a közönség, ha tetszett neki az előadás, a jobb vagy a bal kezét, mintegy szavazatképpen, magasba emelné? Mit gondolnak erről, elképzelhető lenne? Lehet, hogy egy ilyesfajta nézőtéri csend többet jelentene a tapsnál? Tudom, ez az egész kissé talán különc gondolkodást takar, de biztos vagyok abban, hogy sok követőm lenne, ha ezt kipróbálnám. A csend ugyanis néha hatásosabb a zajnál. A hangoskodás, a tapsvihar ráér majd akkor, ha már nem zavarja a mű élvezetét. Micsoda faramuci ötlettel állok elő, amikor talán inkább humorosnak, mint elképzelhetőnek tartják! A politikai tapsnokok persze más lapra tartoznak. Ott lehet ordítani, ki- és betapsolni, gúnyosan tapsolni, éppen csak összeérinteni a tenyerünket vagy a padot ütni, esetleg ökölbe szorított kézzel, és olyan is van, aki úgy tapsol, hogy csak a kézfejét ütögeti, mint aki legfeljebb illemből vesz részt az ünneplésben.


Kis blődli

Szeretnék elnézést kérni mindazoktól, akik végigolvasták ezt a talán eszement ötletelést. Mert a kérdés jogos. Mi bajom ezzel az évezredek óta működő tetszésnyilvánítással? Tisztelettel jelentem, semmi. Amikor most szombaton, a Vígszínház Premier című előadásának bemutatóját megnéztem, olyan hangosan tapsoltam, hogy még én is megijedtem. Vörösre tapsoltam a tenyeremet, hangosan bravóztam. Vagy, ahogy az amerikaiak mondják: „Wow!” És ez nem kutyaugatást jelent.


Fotó: Fortepan/UVATERV

Fotó: Németh András Péter
Lap tetejére
ニューバランス ニューバランス 574 ニューバランス 576 ニューバランス 996 ニューバランス 1400 ナイキ スニーカー ロレックス 買取 ティンバーランド ブーツ