RSS Feed

A modorról

Regös István - 2018. 12. 15. 8:00:00 Nagyobb szöveg Kisebb szöveg Cikk küldése e-mailben Nyomtatóbarát változat

A modorról

Valamikor a televíziós életemben, úgy az ősközösség idején, még rettenetesen felháborodtam a világ bunkóságán. A legkisebb dolog is bosszantott, ha nem értettem az okát, később azonban megtanultam kevésbé bosszankodni főleg azokon a dolgokon, amelyeken nem tudtam változtatni. Emlékszem, ha bementem például egy üzletbe vagy rendelőintézetbe, hiába köszöntem, sehol nem viszonozták.

Pedig minden a köszönéssel kezdődik. Elkészítettem az első, a jó modorról szóló televíziós sorozatomat ezzel a címmel: Első óra: Jó napot kívánok! Ebben a műsorban arról beszéltem, hogyan lehet vagy lehetne emberibbé, élhetőbbé tenni a kapcsolatainkat.

Állati köszönés: vau-vau

Elmagyaráztam, hogy például az állatvilágban mi sem természetesebb annál, minthogy az azonos fajhoz, csoporthoz tartozó állatok találkozáskor állatnyelven „köszönnek” egymásnak. Mert mint tudjuk, a kapcsolatfelvétel elméletileg mindig köszönéssel kezdődik. A hagyományokra épülő emberi viszonyt hívhatjuk modornak is. Így hát van jó és rossz modor. A modor milyensége mindig attól függ, hogy az adott földrészen, az adott kultúrában milyen hagyományokat alakítottak ki ember és ember között, valamint ezek hogyan működnek a társadalomban. Mert ami a jó modorba belefér, mondjuk, az afrikai Kongóban, az lehet, hogy az európai viselkedési kultúrában botrányosnak tűnne. És ezt természetesen szíveskedjen mindenki megfordítva is érteni.


A család a meghatározó

A mai világban van néhány alapkérdés, ami igencsak kellemessé vagy kellemetlenné teheti az egymás között kapcsolatainkat. Az a bizonyos köszönés, vagyis az első óra: Jó napot kívánok! talán már állandósult. Javítsanak ki, ha tévedek, de 2018-ban már úgy tűnik nekem, ha bemegyek egy üzletbe, vagy egy rendelőintézetbe, általában már fogadják a köszönést, sőt, egyre gyakrabban előre köszönnek. Ugyanakkor a figyelmetlenség, a tapintatlanság még ma is fellelhető az emberek közötti viszonyokban. Pedig az udvariasság különböző formái igazán nem kerülnek pénzbe, ugyanúgy tanulhatók, mint a köszönés. Három felnőtt gyermekem van, akik annak idején mindig azon csodálkoztak, hogy iskolástársaik szülei miért szólnak rá a saját gyerekükre, hogy köszönjenek, ha valahová együtt érkeztek meg? Azt válaszoltam nekik, hogy azért nem kell rátok szólni, mert ti már megtanultátok, hogy ilyenkor is köszönni kell. Ez részemről nem dicsekvés, hiszen mindig udvariasak voltak, mert ezt látták maguk körül. A környezet ugyanis udvariassá és udvariatlanná is tehet. Ha egy családban természetes viselkedésmód az udvariasság, a figyelmesség, a fiatal nemzedék is eszerint vagy legalábbis ehhez közelítve viselkedik majd.


A doktor bácsi illeme

Figyelmetlenségből viszont bőségesen kapunk a fejünkre. Az orvosnak például egy fillérjébe sem kerülne, ha mondjuk, a vizsgálat előtt bemutatkozna a betegének és elmagyarázná neki, mire számíthat. Gyerekkoromból emlékszem egy doktor bácsira, aki leheletével melegítette fel a fonendoszkóp fémkorongját, mielőtt a mellkasomhoz érintette volna. Emlékszem bátorító, meleg hangjára, ahogyan megjegyezte: „Ne félj, egy pici hűvöset fogsz majd érezni, semmi olyat nem csinálok, ami fájhatna!” Én pedig már ettől félig meggyógyultam. Természetesen nemcsak beteg és orvos kapcsolatról beszélek, nem csupán vevő és eladó viszonyáról, hanem minden olyan alkalomról, amikor ember és ember találkozik. Sosem felejtem el, hogy egyszer Moszkvában vagy New Yorkban a metrón, mikor már nem tudom, hányadszor rám léptek, fellöktek, taszigáltak, begurultam és jó erősen bokán rúgtam valakit. Lehet, hogy talán nem is éppen azt, aki össze-vissza rugdosott. Törlesztettem, agresszív és tapintatlan voltam én is. Csak úgy megjegyzem, hogy akibe belerúgtam, az észre sem vette. Megszokhatta. Na, most, ha mi nem akarjuk megszokni ugyanezt, mi se rugdossuk az előttünk állókat, ne lökjünk félre senkit az ajtóban, adjuk át a helyünket az idősebbeknek, a hölgyeknek! Próbáljunk meg úgy viselkedni, mintha európai hagyományokat őrző emberek lennénk. Régebben az iskolákban tanítottak illemet, volt az úgynevezett illemtan óra. Bár nem vagyok benne biztos, hogy ezt tankönyvből meg lehet tanulni. Mindenesetre érdemes lenne foglalkozni vele. Mert például évtizedeknek, talán évszázadoknak is el kellett telnie ahhoz, hogy egyes helyeken ne írják ki: „Földre köpni tilos!” Kultúrember ezt már magától sem teszi. 


Finomhangolás

A tapintatosság már finomabb lelket kíván. Nem teszünk megjegyzést, ha valaki kövér, nem szedjük le válláról a kihullott hajszálat, és ha netán korpás a zakója, nem veregetjük le, vagyis nem szégyenítjük meg. Tapintatosan úgy kell segítenünk valakinek például egy csomag cipelésében, hogy ne sértsük meg, ne érezze, hogy ő már alkalmatlan erre. A tapintat nemesít, mert megtanít arra, hogy olyasmiket tegyünk, úgy éljünk, úgy reagáljunk a világ kisebb és nagyobb eseményeire, ahogyan mi szeretnénk, hogy velünk bánjon a világ. Tapintatra tanítani nehezebb, mint köszönésre. Ez a hármas, figyelmesség, tapintat, érzékenység, együtt jelentik a jó modort. Mivel mindannyian jobban szeretünk jó modorú környezetben élni, tanuljuk meg, ami tanulható és lessük el, ami megismerhető!


Fotó: Varga Gábor
Lap tetejére
ニューバランス ニューバランス 574 ニューバランス 576 ニューバランス 996 ニューバランス 1400 ナイキ スニーカー ロレックス 買取 ティンバーランド ブーツ