RSS Feed

Anyákról, karácsonykor

Regös István - 2017. 12. 26. 8:00:00 Nagyobb szöveg Kisebb szöveg Cikk küldése e-mailben Nyomtatóbarát változat

Anyákról, karácsonykor

Bár szégyellheti magát az, akinek édesanyja csak évente egyszer, mondjuk, karácsonykor jut eszébe és az év többi napja mintha nem is lenne. Valahogy karácsonykor még a silány képességekkel megvert lelkiállapotú emberekben is feltámad a szeretet. És ha a szeretet megjelenik, ha bizsergeti a mellkasunkat, ha összerándul a szívünk, akkor eszünkbe jut anyánk arca, simogató keze, de leginkább szeretettel teli tekintete.

Évtizedekkel ezelőtt Bűn címmel forgattam egy filmsorozatot a Magyar Televíziónak. Az egyik rész a kalocsai női börtönben játszódott. Azért mondom, hogy játszódott, mert a forgatáskor egy idő után szinte minden elítélt önként és dalolva vált a film szereplőjévé. Karácsony este voltam Kalocsán. Klasszikus börtön, mindenütt rácsok, dróthálók az emeletek között. Mindezt elég megnézni ahhoz, hogy az ember elhatározza, nem érdemes bűnözni, mert ide kerülhet. A börtönparancsnokság minden szabályt betartva, hatalmas, több emelet magas karácsonyfát állított és a lányok, asszonyok napokon keresztül szenvedélyesen díszítették a fát. Saját maguk is készítettek díszeket, jutalomnak tekintették, mert az is volt, hogy részt vehettek a karácsonyi készülődésben. 

Sír a dal

Egyes kutatások szerint az amerikai Sing Singben forgatott először koncertfilmet Johnny Cash, de Európa közép-keleti vidékén mi voltunk az elsők, akik szentestén filmeztük a több száz zokogó, magukat és a családjukat sirató rabokat. Fiatal zenekart vittünk Kalocsára. Mínusz huszonöt fokot mértek akkor, a város néma volt és csendes, az ablakokon átszűrődött a karácsonyi fény. A srácok, Y együttes volt a nevük, finoman, lágyan rákezdtek a Mennyből az angyal dallamára, amit percek alatt fölkapott több emelet folyosóján szorongó, önfeledten éneklő elítélt. Néztem az arcokat, és felidéztem zárkáik falát. Könny csorgott végig az arcukon, egymásba kapaszkodtak, némelyikük szinte kétségbeesve könyörgött az Istenhez és édesanyjához. Mindenütt hallatszott a „Ne haragudj anyám!” elcsukló kiáltás. A zárkákban ott voltak az elítéltek édesanyáinak és gyermekeinek fényképei is. A síró, zokogó lányok és asszonyok közül szinte valamennyi anya azért volt kétségbeesve, mert a szeretet ünnepén nem ölelhették magukhoz édesanyjukat és nem csókolhatták meg gyermekeiket.


Hogy miért pont karácsonykor? Csak!

Amikor beszélgettem velük, elmondták, rettegnek, de mégis robbanásszerű vágyakkal várják karácsony szent estéjét. Akkor még a legelvetemültebbek is megbánják bűneiket, hiszen tudják, a börtönt maguknak köszönhetik. De karácsony anya nélkül, a külvilágban élő gyerekük anya nélkül, ez az igazi tragédia. Ha van esély, hogy megjavuljanak, akkor ebben talán az a szándék segítheti őket, hogy ne szakadjanak el a családjuktól, az édesanyjuktól és a gyermekeiktől. Mert az anyaság megmagyarázhatatlan, egyszerre ösztönös és tanulható, de talán a világ egyik legnagyobb csodája, ahogy kialakul két ember között ez a széttéphetetlen érzés. Nem a börtönről akarok most írni, hanem a szeretetről, mert hála istennek, még a tízmillós Magyarországon is elenyésző százalékban kerülnek emberek börtönbe. Arról az érzésről, aminek nincs eleje, közepe és vége, de hömpölyög a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig. A Duna olykor kék, mint az ég, olykor árad, zavaros és szürke. De amíg a Dunát is kordában lehet tartani, addig a szeretet öntörvényű és magyarázhatatlan.


A halhatatlanok

Amíg volt édesanyám, nem mindig éreztem azt, hogy mivel tartozom neki. Ezt nyugodtan szégyellhetem, de így utólag, minek? Olyan volt nekem, mint a kezem, vagy a víz, vagy a szemem. Az sem jut eszembe minden nap és minden órában, hogy képes vagyok a kezemmel megfogni a poharat, és ha akarok, egy csavarintással vízhez jutok, a szememmel pedig látom a környező világot. Talán azért, mert ez olyan természetes, és ha nem lenne ilyen természetes, akkor biztosan keresném. Lassan négy éve már, hogy közös megegyezéssel, bár én ágáltam ellene, távozott egy sokkal boldogabb világba. Emlékszem az órára, a percre és ez örökké a szívemben lüktet. Fogtam a kezét, kinyitotta a szemét és teljesen frissen, tisztán nézett rám. Akkor már a kilencvennegyedik évében volt. Azt mondta, nagyon rossz már, semmi sem jó. Még egyszer megszorította a kezem és azt mondta, hagyjál elmenni, kérlek! Nem vitatkoztam, de el sem hittem. Gondoltam, az öregség mondatja ezt vele. Talán még egy kicsit haragudtam is rá. Mégis, hogy képzeli? Fogja magát és itt hagy? Egy anya nem tehet ilyet! Csak annyit mondtam, most van egy kis dolgom, este még visszajövök. A főorvos asszony, a nővérek sok jóval nem biztattak, csakhogy én elég makacs vagyok ahhoz, ne higgyek nekik. Elmentem egy neves művész születésnapi ünnepségére, köszöntővel készülve. És ahogy baktattam fel a lépcsőn, mit is fogok mondani, megszólalt a zsebemben a telefon és ugye, tudják, a kórházból milyen hírt kaptam.


Hálával áldjuk nevedet

Ez a hír négy éve már valóság. Csak annyiban hazugság, hogy ő meghalt, mert az én szívemben halhatatlan. Hogy így, karácsonykor, mi sok-sok árva lelkek azt mondjuk, az anya valóságban és fogalomként is örökké élő, halhatatlan lény. Ő mindent tud rólunk és csak ő szeret igazán. Az anyáknak nincsenek feltételeik, nincsenek igényeik és többnyire nem is várnak hálát. Az anyaság szentség, szeretetből épülő szobor, szerte a világon hirdetik dicsőségét. És ilyenkor szenteste, amikor a katolikus világ a kis Jézus születését ünnepli, óhatatlanul vele együtt dicsőítik édesanyját, Máriát és mi, földi halandók ezzel egy időben, karácsony estéjén, szívünk mélyén sírunk és nevetünk, és szorosan magunkhoz öleljük édesanyánk emlékét. 


Fotó: Varga Gábor
Lap tetejére
ニューバランス ニューバランス 574 ニューバランス 576 ニューバランス 996 ニューバランス 1400 ナイキ スニーカー ロレックス 買取 ティンバーランド ブーツ