RSS Feed

A végső méltóságról

Regös István - 2017. 11. 29. 8:00:00 Nagyobb szöveg Kisebb szöveg Cikk küldése e-mailben Nyomtatóbarát változat

A végső méltóságról

Gondolom, nem túl sokan vitatkoznak velem, ha azt állítom, az emberiség történetének mindenkori legnagyobb ünnepe a gyermekek születése. Nem csak azért, mert kipusztult volna már rég az emberiség, ha nem így lenne, hanem azok a felemelő pillanatok, amikor valaki először látja meg újszülött gyermeke arcát.

Érdemes megfigyelni és nemcsak a nők, de a férfiak tekintetét is, ha mondjuk, séta közben megpillantanak egy pirospozsgás csecsemőt a babakocsiban, érdemes rögzíteni szemünk belső fényképezőgépével, ahogy ellágyulnak a vonásaik, a melegség, a szívderítő öröm lesz úrrá rajtuk. Így hát nem nehéz arról meggyőzni kedves olvasóinkat, hogy gondoljanak vissza saját családjukban a születések pillanataira, emlékezzenek a múltból felidézett boldog érzésekre, mert szeretnék viszontlátni saját vonásaikat, hiszen a születés csodálatos pillanat. 

Ide születtünk

Nem kell ahhoz egyetemi diploma, hogy tudjuk, a születés a kezdet, lehetőség arra, hogy részt vegyünk a létező legjobb világban. Az itt a kérdés, milyen utat járunk be. A vége felé pedig elkészítjük a főkönyvet, hogyan alakul a tartozik-követel rovat. Mert amíg élünk, küzdünk. A Biblia ugyan azt mondja, hogy „boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa”, de mi, földönfutó pórok úgy gondoljuk, legyen csak az övék, de a miénk ez a világ, ide születtünk, itt szeretnénk boldogok lenni. Na, jó, azért kiegészíthetik majd a mennyek birodalmával is! Borzasztó nehéz megfogalmazni, mit is jelent a boldogság. Valamikor régen, amikor még megpróbáltam rendszeresen megfogalmazni ezt a kegyelmi állapotot, érdekes következtetésre jutottam. Ahhoz hasonlítottam az áhított, boldog pillanatot, hogy feldobok egy követ, ami a holtpontot elérve, ha rövid időre is, de megáll, majd jön a Newton-féle nehézkedési törvény és zuhanni kezd lefelé. Ez a nehézségi erő. De ne felejtsük el azt a pillanatot, amikor se nem emelkedik, se nem zuhan a kő, na, az lehet a boldogság pillanata. És ugye, drága barátaim, milyen rövid, milyen méltóságteljes ez a pillanat? Ekkor érezzük a súlytalanságot, szinte úszunk a gyönyörben.


A lebegés

Ezt a pillanatot keressük, erre kell törekednünk egész életünkben, mert a születés nem rajtunk múlik. Az isteni áldás olykor verés. De, hogy mit teszünk későbbi életünkben, hogy képesek vagyunk-e erőinket méltóságteljesen felhasználni, azért nem árt, ha tudjuk, rajtunk is múlik. A győztes természetesnek veszi, hogy az elért sikereit önmagának köszönheti. A vesztes a mai, modern szlengben a lúzer, mindenkit okol, az egész világot hibáztatja saját sikertelenségéért. Ezért mondom nektek, tegyetek meg mindent, hogy ez a bizonyos holtpont, amikor nem fáj semmi, amikor mozdulatlanok vagyunk, minél hosszabb ideig tartson, és minél többször ismétlődjék! Olyan élvezetek ezek, amelyekről régen beszélni sem volt szabad. Csak ahhoz hasonlíthatók, amit szerelmesek élnek át önkívületi együttlétükben. Ez az igazi méltóság! Ebbe gyakran belerondítanak durva ellenfelek, kollégák, munkahelyi vezetők vagy éppen ellenséggé vált korábbi párunk. Itt derül ki, kiben mennyi ezotériás erő van. Nem kell babonásnak, vallásosnak lenni, azért hihetünk a minket körülvevő természeti erőkben is.


Nagyon fáj

És hogy miért kezdtem el ezt az egész történetet, ami a méltóságról szól? Mert ha tetszik, ha nem, és ezek az időszakok még akkor sem lehetnek gondtalanok, ha szeretet vesz körül bennünket, mert öregszünk, fáradunk, lelassulunk és feledve emlékezünk. Felerősödik a múlt, homályba vész a jelen és már nincs jövő. Az élet ilyen időszaka talán még a csecsemőkornál is több törődést igényel. Igen azért, mert bár testünk fárad, az érzelmi világunk nem fogy el. Lehet, hogy már nem is reagálunk egy-egy durva, sértő bántásra. De azért még nagyon fáj. Az életnek ez az utolsó szakasza nem szabad, hogy elrontsa a korábbi boldog évtizedeink emlékét. Az ilyen pillanatokból nekünk már kevesebb jut, mint a hozzátartozóinknak. Azt mondják, öreg fát már nem szabad átültetni, mert képtelen gyökeret ereszteni. Ha idős szüleinket különböző otthonokba adjuk még a legjobb körülmények is szinte megszokhatatlanok számukra. Ilyenkor megkezdődhet és felgyorsulhat a lassú leépülés, és hamar út vezethet az öregek otthonából a temetők felé.


A szeretet ereje

A betegek, a gyógyíthatatlanok utolsó hónapjait, heteit, óráit kötelességünk elfogadhatóvá tenni. A hospice házak ezért jöttek létre és a jelenlegi támogatásnál sokkal, de sokkal többet érdemelnek. Ezekben a házakban köszönnek el azok, akiknek mi, sündörgő középkorúak és fiatalok az életünket köszönhetjük. A társadalomnak kutyakötelessége, hogy felismerje, nem kegyet gyakorol, hanem méltóságot ad az életet követő végállomás előtt állóknak. Sokszor írtam már erről, hogy csodálkozunk, mint a borjú az új kapu előtt, amikor szembetalálkozunk ezzel a problémával, amivel nem is akarunk foglalkozni. A gyógyíthatatlan betegnek már nincs jövője. De bizony a múlt az övé. Az a múlt, ami megalapozta a mi jelenünket és jövőnket. Ha eddig méltóságról beszéltünk, zárjuk is azzal! Próbáljuk elképzelni és akkor nem lesz nehéz, hogy egyszer mi is odakerülhetünk, ahol most felmenőink közül néhányan várják, hogy átlépjenek az örökkévalóságba! Próbáljuk elképzelni, mi, milyen utolsó napokra vágyunk! Nem munkadarab vagyunk az esztergapadon, amit már megmunkálni sem érdemes, sokkal inkább egy élő, lélekkel megáldott, vagy megvert ember. Mert akik erre a földre születtek, és felneveltek minket, vetettek és arattak, azoknak még akkor is jár a méltóság, ha már nem sütnek kenyeret. Akkor is.



Fotó: Varga Gábor
Lap tetejére
ニューバランス ニューバランス 574 ニューバランス 576 ニューバランス 996 ニューバランス 1400 ナイキ スニーカー ロレックス 買取 ティンバーランド ブーツ