RSS Feed

Az éhség és egy szelet sült hús

Regös István - 2017. 09. 27. 8:00:00 Nagyobb szöveg Kisebb szöveg Cikk küldése e-mailben Nyomtatóbarát változat

Az éhség és egy szelet sült hús

A 2000-es évek elején készült egy sportfilm, ami sokkal több volt egy sportfilmnél. És ez csak látszólagos ellentmondás, könnyen kibékíthető. Mióta filmet készít az ember, azóta mindig vonzza az írót, a rendezőt, hogy a sporton keresztül mutathatja meg legkönnyebben a sikert vagy a balsikert, a győzelmet és a bukást. Különösen kedvelik a bokszolók élettörténetéből készült filmeket.

Akkor miért is több, mint sportfilm A remény bajnoka Russel Crowe-val a főszerepben? Nem a díjeső miatt, hanem, mert ez valóban igaz történet. James. J. Braddockról szól, aki nemcsak világbajnok lett a király kategóriában, hanem az egyszerű emberek bálványa, igazi példaképe is. Egy ember, aki akkor sem adta fel, amikor már mindenki bedobta volna a törülközőt, egy ember, aki minden szenteskedésnél többet tett a család szentségének elismeréséért. 

Mi nem lopunk

A filmnek szinte minden kockája egy egész történetet mesél el. Például, amikor a kiéhezett gyerek szalámit lop a hentestől és a fölé magasodó bokszoló édesapa visszakíséri a boltba a fiát, átadja a rúd szalámit a hentesnek, leguggol, hogy alacsonyabban legyen a feje, mint a gyereké és csak annyit mond neki: „Szegények vagyunk, de jegyezd meg, mi nem lopunk!” És pofon helyett ölelést kapott a fia, amiből örökké megtanulta apja igazságát. A filmben a nagy gazdasági világválság idején, nagyjából 1928-32 között, szinte mindenüket elvesztették az emberek. A nagy bajnok, Braddock pincelakásban tengette életét és kikötői rakodómunkahelyért könyörgött, állt sorban minden nap. Törött kézzel rakodta a bálákat és egyre éhesebb volt ő és a családja. Étel nélkül azonban nem lehet bálákat emelgetni napi tíz órán keresztül. A felesége kis lepényfélét sütött, az illatot megérezték a gyerekek, a legkisebb odaszaladt, hogy ő is enni kér. Szerintem ez a film legnagyobb jelenete, igazán csak az érti meg, aki volt már valaha is igazán éhes. A Russel Crowe által alakított Braddock visszateszi a villáról a kis tésztát a tányérba és teljes átéléssel mondja a kislányának: „Képzeld el, a Ritzben vacsoráztam tegnap, hatalmas marhahús steaket ettem és úgy jól laktam, hogy még most sem tudok enni. Megteszed helyettem, hogy megeszed?” És miközben a szeme kopogott az éhségtől gyermekének adta reggelijét.


Istenem! Görkorcsolya!

De nem erről a filmről akarok írni. Mert mindannyian tudjuk, hogy rossz nézni, ha egy felnőtt, ha a családfő éhes, mert nem tud pénzt keresni, de ha a gyerekünk éhezik, abba mi halunk bele. A közelmúltban levelet küldött egy nyolcéves kislány az Igazgyöngy Alapítvány részére, piros szívecskékkel körülrajzolta a borítékot. Egy nyolcéves kislány, akinek talán valaki segített, és mert, bár igyekezett olvashatóan, szépen írni, aligha tudta saját ruhaméretét, vagy unokahúga cipőjének a nagyságát. Idézek a levélből: „Kedves Zita néni! Szeretnék kérni egy 140-es ruhát, és egy 33-as cipőt. Az unokatestvéremnek pedig egy 92-es ruhát és egy 21-es cipőt, ha szabad még kérnem, akkor egy 34-es görkorcsolyát.” Persze nem tudjuk, milyen ruhát szeretne, lehet, hogy ő sem. De azt biztosan tudhatjuk, hogy ennek a kislánynak talán egyáltalán nincs ruhája azon kívül, ami rajta van. Azt is érezzük, hogy milyen nyíltszívű egy olyan gyerek, aki bizonyára a legnagyobb szegénységében is unokatestvérére gondol. Milyen aranyos tőle, hogy a ruha után valami olyat is kér, ami már csodaszámba menne, ha lenne, egy görkorcsolyát.


Nagyon fáj

Mert látom magam előtt a világ összes szegény gyerekét, akik a szegénységen túl még a bántalmazást is elszenvedik. A Földön sok százezer kiskorú gyerek gürcöl napi tíz órát, valami csekély élelemért és iható vízért. Másik tömegük menekül a bombák elől, tizenéves lányok az undorító erőszaktevők áldozatai. És amikor fotókon vagy filmbeszámolókban látjuk a hatalmas szemű, csont és bőr gyermekarcokat, összeszorul a szívünk, a gyomrunk. Bár tudjuk, nem vehetjük a nyakunkba a világ összes baját, de arra van módunk, hogy velük érezzünk, és amit csak tudunk, tegyünk meg értük. Nem kell ahhoz bigott hívőnek lenni, bármilyen egyházhoz tartozni, hogy tudjuk, hogy hirdessük, hogy tegyünk értük, mert ők, ha úgy tetszik, mondjuk ki, Isten báránykái. Vétlenek a felnőtt világ elkövetett bűneiben.


Ne csak siránkozz, tegyél is!

Igaz, még nincs karácsony, de közeledik. Ha csak néhány gyermeket lehet a szent ünnepen jól lakatni, felruházni, megsimogatni, már nem éltünk hiába. Ha csak egy másik embert tudunk meggyőzni arról, hogy keresse a módját velünk együtt, hogyan segíthetünk a sok-sok rászoruló gyermeknek. Látogassunk nevelőotthonokat, igenis gyűjtsünk karácsonyi ajándékokat, cukrot, csokoládét, könyvet, ruhát, cipőt, hogy ha ők felnőnek, ne mondják ránk, gonoszak voltunk és közömbösek! Azért örülhetünk mi is, ha elfogadható az életünk, nem kell szégyellni magunkat egy vasárnapi ebéden, mert nekünk van, másnak nincs. De nem baj, ha törekszünk arra, hogy másnak is legyen. Tudom, szörnyű nézni a sok száz méteres, kígyózó sorokat, ahol türelmesen várják az egy tál meleg ételt. És nemcsak karácsonykor éhesek az emberek, hanem az év minden napján. Mindez sürgős orvoslásra vár, miközben már így is késésben a világ. Én már annak is örülnék és boldog lennék, ha ennek a kislánynak nemcsak egy 140-es ruhát, egy 33-as cipőt a hozzá tartozó görkorcsolyával, az unokatestvérének pedig 21-es cipőt és 92-es ruhát az emberi szívek Jézuskája letenne a karácsonyfájuk alá.



Fotó: Varga Gábor
Lap tetejére
ニューバランス ニューバランス 574 ニューバランス 576 ニューバランス 996 ニューバランス 1400 ナイキ スニーカー ロレックス 買取 ティンバーランド ブーツ