RSS Feed

A betegségek lelki okai 5.

Aradi Lajos - 2008. 07. 21. 11:02:00 Nagyobb szöveg Kisebb szöveg Cikk küldése e-mailben Nyomtatóbarát változat

Az egészséget a legtöbb ember az élet legfontosabb dolgának tartja. Ha nincs egészség, akkor szinte mindegy, mit érünk el, milyen anyagi értékeket halmozunk fel, nem tudjuk igazán élvezni a belőlük származó előnyöket, élményeket. Ezért sokan szinte mindent megadnak az egészségükért.

Sorozatunk mostani részében is a kiváló kutató és gyógyító, Rüdiger Dahlke útmutatásait követjük, amikor is az érzékszerveink megbetegedéseinek lelki hátterét keressük. Mindenki számára könnyen érthető, ha azt állítjuk, hogy az érzékszervek az érzékelés kapui; s az sem szorul magyarázatra, hogy a külvilággal az érzékszervek kötnek össze bennünket. Ezek lelkünk ablakai, amelyeken keresztül végső soron magunkat látjuk. Az viszont nem biztos, hogy mindenki számára könnyen értelmezhető, hogy az érzékeinkkel megtapasztalt külvilág, amelynek cáfolhatatlan realitásában olyan szilárdul hiszünk, a valóságban nem létezik. Dahlke segítségével most megpróbáljuk megmagyarázni ez az állítást, amelyet ő maga "rémségesnek" nevez.


A részecskék szerepe



Bármely érzékelés visszavezethető arra az információra, amely a részecskék rezgésének változása következtében jön létre. Figyeljünk meg például egy vasrudat; látjuk fekete színét, érezzük a fém hidegségét, tipikus fémszagát, keménységét. Melegítsük fel most egy Bunsen-égővel vasrudunkat, s látni fogjuk, hogy megváltoztatja színét, és vörösen izzik, érzékeljük a hőt is, mely belőle árad: a -mozgékonyság - ellenőrizhető, látható. Mi is történt? Energiát juttatunk a vasrúdhoz, s ennek következtében részecskéinek sebessége megnőtt. A részecskék rezgéssebességének növekedése az érzékelés megváltozásához vezetett, melyet mi úgy írunk le, hogy "piros", "forró", "hajlékony" stb.

Példánkból is világosan látható, hogy érzékelésünk a részecskék rezgésén és frekvenciaváltozásain nyugszik. Ezek a részecskék speciális receptorokon keresztül elérik érzékszerveinket, s ott ingert gerjesztenek, amely kemoelektromos impulzusok útján idegrendszerünkön keresztül eljut agyunkba, s ott olyan komplex képet vált ki, melyet mi „pirosnak”, „forrónak”, „illatosnak” stb. nevezünk. Mi azt hisszük, hogy azok a komplex képek, melyeket tudatunk a részecskék információi alapján kidolgoz, rajtunk kívül és ténylegesen léteznek! Dahlke azt állítja, hogy ez mind tévedés, hiszen kívül csak részecskék vannak – azokat azonban még soha nem érzékeltük. Bár érzékelésünk a részecskéken nyugszik, magukat a részecskéket nem vagyunk képesek érzékelni.



A körülöttünk lévő valóságot szubjektív képeink alkotják. Azt gondoljuk, hogy mások (vannak-e egyáltalán?) ugyanazt is érzékelik, amennyiben az érzékletükre ugyanazt a szót használják, mint mi. Csakhogy két ember, ha például „zöld”-ről beszél, sosem tudja ellenőrizni, vajon ugyanazt a színt látja-e vagy sem. Saját képeink körében teljesen egyedül vagyunk hát, és mindent elkövetünk, hogy ne találkozzunk ezzel az igazsággal.


Az érzékelés lényege


Az érzékelés szó szerint: a valóság tudomásulvétele. Ez azonban csak úgy történhet meg, ha az ember mindenben, amit érzékel, felismeri önmagát. Ha ezt elfelejti, lelkének ablakai, érzékszervei lassan zavarosak, átláthatatlanok lesznek, s arra kényszerítik, hogy érzékelése végérvényesen befelé irányuljon.

Amilyen fokon romlik az érzékszervek működése, olyan fokon tanulja meg az ember, hogy befelé nézzen, befelé füleljen, bentről halljon. Rákényszerül, hogy egyre inkább önmagát érzékelje. Vannak meditációs technikák, amelyek segítségével szabad akaratunkból visszatérhetünk önmagunkhoz. A meditáló mindkét kezének ujjaival lezárja érzékelése kapuit: a fület, a szemet, a szájat, s az ezeknek megfelelő belső érzéki benyomásokon meditál, amelyek bizonyos gyakorlás után absztrakt ízként, hangként vagy színként manifesztálódnak.


A szem a lélek tükre


A szem nemcsak beengedi a benyomásokat, de ki is bocsát valamit: hangulatunk, érzéseink tükröződnek benne. Ezért kutatjuk a másik tekintetét, próbálunk mélyen a szemébe nézni, olvasni belőle. A szem a lélek tükre. Ha a szemet könnyek borítják el, ez a belső lélekállapotról tudósít. A szem betegségeiről Dahlke az alábbiakat fejti ki. A szem leggyakoribb zavarai a rövidlátás és a távollátás; a rövidlátás többnyire fiatalkorban lép fel, míg a távollátás az időskor zavara. A felosztás magáért beszél: az ifjúság valóban inkább saját szűkebb köreit látja, hiányzik ekkor az áttekintés, a széles látókör. Az öregség a dolgoktól való eltávolodás és distancia kora. Analóg módon működik az idős emberek emlékezete is: amilyen feledékenyek a közelmúlt eseményeivel kapcsolatban, olyan kitűnően, csodálatra méltó pontossággal emlékeznek a távoli múlt eseményeire.

A rövidlátás túl erős szubjektivitást jelent. A rövidlátó mindent saját szemüvegén keresztül néz, minden téma által személyesen érzi érintve magát. Csak a saját orráig lát, szűk látóköre azonban nem vezet önismerethez. Éppen ebben rejlik a nehézség, hiszen azt, amit látunk, magunkra kell vonatkoztatnunk ahhoz, hogy jobban láthassuk magunkat. Ez szembetegség arra kényszerít, hogy nézzünk körül közelebbről saját világunkban. A rövidlátás az éleslátási pontot tolja közelebb saját szemünkhöz, saját orrunkhoz. Ezáltal a test szintjén magas fokú szubjektivitást jelent – célja azonban az önismeret. A valódi önismeret kényszerűen kivezet saját szubjektivitásunkból. Ha valaki nem lát, illetve rosszul lát, a tisztázandó kérdés így hangzik: Mit nem akarok látni? S a válasz mindig ez: Saját magamat - írja Dahlke. Az idős embernek élettapasztalata folytán bölcsnek, széles látókörűnek kellene lennie. Sokan azonban ezt a széles látókört, sajnos, csak testi szinten valósítják meg, méghozzá a távollátás tünetével.

A színvakság az élet sokféleségével, tarkaságával szembeni vakságot jelzi; azokat érinti, akik mindent szürkében látnak, akiknek látásmódja a különbségeket negligálja - egyszóval: a színtelen embereket. A kancsalságról így vélekedik a kutató-gyógyító: ahhoz, hogy valami teljes dimenziójában feltáruljon előttünk, látásunk két képet igényel. Ki ne ismerné fel ebben a kijelentésben a polaritás törvényének érvényesülését? Két látásmódra van szükségünk ahhoz, hogy felfoghassuk a látvány egységét. Ha a két látótengely koordináltsága elégtelen, bandzsítunk, azaz a két szem retináján két, egymást nem fedő kép (kettős kép) alakul ki. Mielőtt azonban megjelenne előttünk a két különböző kép, az agy úgy dönt, hogy az egyiket teljesen kiszűri (mégpedig a bandzsító szem képét). Így valóságban egyszeműek leszünk, hiszen a másik szem képét az agy nem továbbítja. Mindent síkban látunk, elvész a térlátásunk. A látni nem akarás legszélsőségesebb formája a vakság. A legtöbb ember a vakságot tartja a legsúlyosabb testi csapásnak. A "vaksággal sújtott" kifejezést átvitt értelemben használjuk. A vaktól örökre elvétetett a külső projekciós mező, arra kényszerül, hogy csak befelé nézzen. A testi vakság csak végső manifesztációja a tudat vakságának.

Legközelebb a füllel fogunk foglalkozni.


Lap tetejére
ニューバランス ニューバランス 574 ニューバランス 576 ニューバランス 996 ニューバランス 1400 ナイキ スニーカー ロレックス 買取 ティンバーランド ブーツ